Kicsit beégtem magam előtt. Eddig meg voltam róla győződve, hogy vagány, életrevaló, talpraesett nő vagyok. Ha nagyon szigorú lennék magammal, azt mondanám, pofára estem. Ekkora szerencsétlenkedést, amit én műveltem! Pedig úgy készültem!
Gyerekkoromban csóválták a fejüket a felnőttek, amikor láttak engem táborozás előtt csomagolni. Kínosan precíz gyerek voltam, ha csomagolásról volt szó. Napra megterveztem, mit fogok viselni, tíznapos utazás esetén plusz négy alternatív szettet csomagoltam vészhelyzetre. A tisztasági csomagom sokzsebes volt, mindennek megvolt a helye. Puritán egyszerűséggel csak annyit vittem magammal a tisztálkodó szerekből, amely számításaim szerint szükséges lesz a túrázás ideje alatt. Igen, olyan eminens voltam, hogy tartogattam külön erre a célra alkalmas kis, zárható, újratölthető flakonokat. Ez már tényleg röhejes, de még a szappant is képes voltam feldarabolni. A hátizsákom minden apró redője, bugyra ki volt használva. A cipzár volt az én jó barátom, imádtam minden zsebnek önálló funkciót biztosítani. A tesóim persze kinevettek, de amikor adott esetben csak nálam volt kisolló, fültisztító vagy zsebkendő, mindjárt más volt a helyzet. Szóval ilyen előzményekkel rendelkezem.
Vígan lengettem a hálózsákomat a pályaudvaron, zsákom a hátamon, elégedetten vártam a sorsom. Aznap már végre kisütött a nap a sok esőzés után. A piárosok nagytáborába mentem Bernecebarátiba. Két átszállás után megérkeztem a faluba, ahol kocsival várt Józsi bá’, a tábor GH-sa. Éreztem: jóban leszünk.
Az első jelnél már tudnom kellett volna, hogy baj lesz! Addig világos, hogy aznap délelőtt még elmentem gumicsizmát venni, mert még okos voltam. Viszont gumicsizmát cipőboltban lehet kapni – ezen változtatni kéne –, a cipő meg drog. Nekem. Elveszi az eszemet. Így történt, hogy kiszállva a kocsiból az erdő közepén, egy csodálatosan szép, új, türkizkék vászoncipő ragyogott a lábamon, azzal léptem a bokáig érő sárba. Szervusztok! Megérkeztem.
Külső körülmények
Körbeszökdeltem a tábort, találkoztam sok ismerőssel, ámuldoztam a körleteken, építményeken, ahogy szoktam. Lassan leszállt az éj, gyújtottunk egy nagy tüzet, jött a tánc és a rengeteg forró tea. Második hiba.
A harmadikról nem tehettem, az fönt virított az égen – a szuperhold. Mint az köztudott, a teliholdat ugatják a farkasok, a kutyák és a többi. Sok hiedelem köthető az égi jelenséghez. Farkasembereket, vámpírokat, szerelmeseket babonáz meg, de valóságos természeti jelenségek is tőle függenek: hatására jön létre az árapály jelenség. A szuperholdnál gondolom még súlyosabb a helyzet, mert ilyenkor a földközelpont vagy perigeum (a Föld körül keringő égitest pályájának a Föld középpontjához viszonyított legközelebbi pontja) egybeesik a teliholddal, ami ilyenkor sokkal nagyobbnak és fényesebbnek látszik. Szenzibilis női alkatom adóvevőként viselkedik: ha farkas lennék, én is ugatnám a Holdat. Ahelyett, hogy aludnék, mert az teliholdkor nem megy nekem.
Ott álltam a sárban sárosan, kipeckelt szemmel. A zászlót levonták, ki-ki ment a saját körletébe. Én a GH közelében felállított egészségügyi sátrat kaptam meg, ami sokkal szerencsésebb, mintha az éléskamrául szolgálóban kellett volna aludni. Azt Józsi bá’ nyerte meg, aki addigra már jóízűen hortyogott. Reméltem, hogy engem nem dézsmálnak meg az állatok: csak gézzel és aszpirinnel védekezhetek. Ilyeneken törtem a fejem, míg előbányásztam a külön e célra vett tisztasági szettemet, amilyet a stewardes-szek használnak, vagyis elég menő. A tégla formájú tasak könyvszerűen nyitható, belül két, átlátszó nejlonnal fedett tárolóval. Nem ez az érdekes, hanem van benne egy kihajtható kampó, így praktikusan felakaszthatjuk bárhova. Ki a penge? Hát én!
Tusakodás
A negyedik hiba ekkor világosította meg az elmémet: menni fog a fürdés mobillal világítva? A sátorban gubbasztottam még, és igyekeztem minél ügyesebben összefogni a törülközőt, alvós ruhákat, váltás zoknit, a fentebb méltatott szütyőt. Elszerencsétlenkedtem a GH-hoz, ahol nem a fürdés céljára való forró vízből merhettem – engedéllyel –, egy lavórba. Itt asztal is van, ahova letehettem a dolgaimat, míg a merítéssel végeztem. A Hold itt még jól is jött, legalább láttam valamicskét. Nyakamba kanyarítottam, amit lehetett, számban lógott a kallantyús szütyő, megragadtam a lavórt, és elcsúszkáltam a sáros füvön a harminc méterre lévő „zuhanyzóhoz”. Az igazi kínok ekkor kezdődtek.
Gondoltam, a könyökömmel megtalálom a fekete takarófólia nyílását. Egy ideig gondoltam. Aztán egyenes derékkal, hogy ne essen le a vállamról a sok textil, leguggoltam, és letettem a földre, a sárba a gőzölgő lavórt. Még kézzel is nehezen találtam meg a nyílást. (Rettenetes érzés a céltól messze tapogatózni, majd ráeszmélni, mennyire másfelé van a megoldás.) Beléptem az ismeretlenbe. A sötétben lassan szokta meg a szemem a nyersfa raklapok halovány „fényét” – ez volt a padló. Vakon tapogatóztam számban a kallantyúval, hová tehetném ezt a vackot, benne a mobillal. Akkor úgy döntöttem, hogy inkább világítok vele egyet. Kicipzáraztam a táskát, óvatosan kibányásztam belőle a mobilt, és megnyomtam a gombot.
Ez arra szuper volt, hogy észrevegyem a zsinórt, amire majd, ha megint lesz szabad kezem, rádobhatom a ruhákat, törülközőt. A szütyőnek is kifigyeltem egy rést, amibe beleakaszthatom végre. Ez még mindig a negyedik hiba elemzése, ugyanis a hirtelen fény után megint vak lettem. Ment az idő, szoktam a sötétet, közben fáztam, meg a tea is sok volt. Megint kibújtam a pányva alól, a biztonság kedvéért a fenekemmel tartottam az „ajtót”, hisz kint várt a meleg vizes lavór. Beemeltem valahogy, levetkőztem. Ugorjuk át ezt a részt.
Ott álltam a sáros raklapon, sárosan, kipeckelt szemmel. Eltökélt voltam, én most itt mosakodni fogok. Átszaladt az agyamon, hogy nem állhatok egyszerűen a lavórba, hiszen ha kilépek a raklapra, még sárosabb lesz a lábam, hülyeség lenne azzal kezdeni. Kell egy kis fény! Matattam a mobil után. Milyen jó lenne egy fejlámpa! – vágyakoztam. A pucér talpamnak kémleltem tiszta helyet a raklapon, és megközelítési utat a vetkőző melletti fülkéhez, ahol a víz pihent. Magamhoz vettem a decens, apró masszázsgolyókkal dúsított, gránátalma-aromás tusfürdős flakonkát. És ebben a pillanatban ért el a szégyen, önmagam szánalma: én ezt még válogattam is a drogériában! Micsoda fontos dolgok vannak, igaz?
Megsemmisülve eresztettem egy kevés hideg vizet a tábori zuhanyból a lavórba, előtte a vízsugárral a lábamat öblítettem le, majd beleléptem a finoman meleg vízbe. A testemet, és a lelkemet is mostam ott a vak sötétben.
Végül csak kellett egy utolsó hideg zuhany, a habot valahogy el kellett távolítani. Kezdhettem volna így, minek a lavórozás, és a meleg víz? Kibírtam. A váltás ruhákat is feleslegesen hoztam magammal. Egy lélek sem volt a környéken. Magamra tekertem a törölközőt, és úgy csúszkáltam el a sátorig.
A látogatók
Végre úgy éreztem, fáradt vagyok. Gondosan behúztam magam mögött a bejárati cipzárt, dideregve megtörülköztem, és felöltöztem éjszakára. Eljött az idő, hogy belebújjak a hálózsákba aztán jóéjszakát. Peeeersze!
A hálófülkén is volt cipzár, hát magamra húztam azt is. Hirtelen szűk lett a tér, de gondoltam, alváshoz ennyi pont elég. Ahhoz nyílván, de én nem alvással töltöttem ezt az éjszakát. A mosakodás-mizériában szilánkokra tört egómnak kicsit sok volt a sejtelmes zajokból, beazonosíthatatlan sündörgésekből, közeli léptekből. Apróra gömbölyödve húztam a fülemre a zsákomat, próbáltam befele figyelni, nem a kemény földre, ami nyomta a testemet.
Aztán valami nagyon közel jött! Felültem, beélesítettem a fülemet, mint egy kis állat, és hallgattam a magamra húzott fülkében, amint valami odakint, de inkább mégis bent a sátorban – AZ ÉN SÁTRAMBAN! – mászkál! Oké, nem lehetett nagy, mert aztán rájöttem, hogy ez csak egy egér. De amíg rájöttem, az bármi lehetett!
Reggelig még legalább négy látogatóm volt – vagy ugyanaz a kisegér, csak többször. A végén már kicsit féltettem is, nehogy baja legyen, ha túl sok gyógyszert rágcsálna el, hiszen az egészségügyi sátorban ez a menü.
Két egérlátogatás között egy kicsit elszenderedtem. Ekkor egy hatalmas üvöltés rázta meg a sátrat, majdnem megállt a szívem. Értem, hogy ez az erdő, ahol sok állat van, vadak is, meg szelídek. Bogarak, csigák jönnek-mennek. De ez a lény itt állt a sátram előtt! A félelem egészen megbénított, és a tea is sok volt – hasított belém ismét. Én innen el nem mozdulok! Az üvöltő lény az éjszaka még egyszer hívogatta a párját, akkor már csak megrántottam a vállamat. No para! – ez itt a természet, ez pedig egy szarvas, vagy egy őz.
Te mitől félsz?
A lényegeset a lényegtelentől elválasztani – ezt tanultam meg a zuhany alatt. A félelmeimről szólt az éjszaka, ami nem akart véget érni. Odakint szemerkélt az eső, pattogott, dobolt a vásznon – más-más hanggal, ha a műanyag ablakot verte, mással, ha a ponyvát. A ritmustalan zajok képzeletemben egy lassan, óvatosan felfele húzott cipzár hangjává álltak össze. Ekkor nagyon közelről valaki elkezdett dünnyögni. „Itt mászkál egy ember a sátram körül, és furcsán énekel.”A közelben csak Józsi bá’-ról tudtam, de idáig hallatszott, hogy húzza a lőbőrt. „Egyedül vagyok.” Nagyon kicsi voltam, nagyon gyenge és nagyon nő. A másodpercek csikorogtak, közben a cipzár szemenként pattogott. Iszonyúan féltem, hogy valaki bántani fog! Próbáltam a levegőt halkan venni, de az összes lég kevésnek bizonyult, hirtelen elhatározásból feltéptem a sátrat és kiléptem az ismeretlenbe!
Ott álltam a sárban, fuldokolva, kipeckelt szemmel. A dünnyögő eltűnt, egy riadt egér pedig búcsúzóul keresztülfutott a lábfejemen.
Amikor gyerekkoromban éjszakai bátorságpróbáztunk, én voltam az egyik legbátrabb gyerek. A sötét erdőben kellett egy holdsütötte rétről besétálni egy erdei úton a mélybe. Több körben vittem magammal a lányokat, szorosan egymás mögé bújva, hogy az éppen soros a megjelölt helyen elkiáltsa a nevét a közelben bujkáló Atya felé. Valójában most sem a természettől, vagy az állatoktól féltem, hanem az emberektől. Ezen még dolgozni kell.
