Lackfi János: AUTÓSMESE LÁNYOKNAK

Egy kicsi lányról és egy nagy autóról mesélek most nektek. Olyan kicsi lányról, aki még csak óvódás, és olyan nagy autóról amelyikbe egy egész világ belefér. A lánykát Ágnesnek hívják, az autót Tojotának. A kislányt nem azért hívják Ágnesnek, mert mágnessel működik, az autót pedig nem azért Tojotának, mert valami nagy madár tojta. Nem, az emberek és autók neveinek többnyire semmi köze nincs az emberekhez és autókhoz. Csak így hívják őket, és kész, passz. Máskülönben minden Ádám ülne a ládán, minden Tamás arcán lenne pattanás, minden Mónika kezében lenne harmonika, minden Kata lábán nőne pata, és minden Balázst megcsípne a darázs.

Na de nem is erről akarok én mesélni. Hanem Ágnesről, aki egy szép napon beült a Tojotába, bekötötte a biztonsági övét, amit már tök egyedül tud, és behunyta a szemét. Nem aludt el egy cseppet sem, olyan ébren volt, mint most te vagy én. Hatalmasat sóhajtott viszont:

– Úgy, de úgy, de úgydeúgydeúgy unom az autót, unoma, zunoma, zunoma zautót! Mert hányingerem lesz, ha kanyargunk, és muszáj rágót kunyerálni a mamától. Mert ülve kell maradni, és nyugton kell maradni, és az autó nem érdekes. Bárcsak ez az autó átváltozna Guruló Birodalommá, és én lennék benne a királykisasszony!
– Ahogy parancsolja fenséged – hangzott a válasz.
Ágnes meglepetésében rögtön tágra nyitotta a szemét:
– Ezt meg ki mondta?
– Én, fenség, az Ajtónálló! Az Ajtón Álló Kallantyú. És most engedelmével becsukom az ajtót!
– Csak tessék – hebegte Ágnes zavartan –, de mi az, hogy fenség?
– Rögvest megmagyarázom. Fenséged azt mondta, bárcsak lenne ez az autó Mesebeli Birodalom, és fenséged benne királykisasszony. Ennél mi sem könnyebb, mert hiszen ez a járgány valóban az Első Kerekeken Guruló Mesebeli Birodalom, fenséged pedig éppen a birodalom királykisasszonya.
– És én hogyhogy eddig nem tudtam erről?
– Úgy, hogy sosem gondolt rá. A dolgok, amikre sosem gondolunk, nem léteznek. Így van ez Afrikával meg az Északi Sarkkal is. Ha eszünkbe jutnak, melegünk lesz vagy fázunk, ha eszünkbe se jutnak, mintha nem is léteznének. Pedig vannak. Ugyanúgy, ahogy mi is, fenséged szolgálatjára.
– Hó, hó, félre az útból! – hangzott egy borízű, öreges hang.
– Ez meg micsoda?
– A királyi ménes, fenség! Mielőtt útnak indulnánk, mindig kihajtják őket legelni a Plüssfüves Rónaságra. A lovacskák agyon szeretik lelegelni az üléshuzatokról az apró szöszmöszöket.
– Csuda aranyosak! – kiáltott fel Ágnes, és nem győzte simogatni a sok-sok kicsi pónit. Akadt közöttük szürke, fekete, fehér, barna, pöttyös és foltos, sőt, zebracsíkos. Ebben a mesebeli ménesben bizony került még bíborfényes, smaragdzöld, ezüstlő, aranycsillámos és kobaltkék is. Keresztbe-kasul ugráltak az üléseken, a biztonsági öveken, Ágnes lábán, hasán és hátán. Ágnes csak kacagott, mert az apró paták mindenütt csiklandozták.
– Milyen sokan vannak! – ámuldozott.
– Pontosan hetvenöten, kérem alássan, drága Fenség. Csak hogy végre meg tetszett szólalni! – mondta az előbbi borízű hang.
– De hiszen beszéltem én eddig is – vetette ellene Ágnes.
– Igen ám, de csak a felnőttekhez, mihozzánk sosem, ezért aztán annyi, mintha néma lett volna. Vagyis sült hal! Vagyis kuka! De szerencsére megtanult beszélni.
– De te is megtanultál ám – ráncolta össze a homlokát Ágnes királykisasszony, és szemügyre vette a kis kerek fejű emberkét, akinek tar koponyáján számok látszottak – hogy hívnak téged?
– Sebességváltónak, szíves engedelmével, én vagyok a Királyi Ménes Főlovászmestere. Én hajtom ki minden nap a Lóerőket a Plüssmezőkre.
– Miért, hol laknak ezek a kis… lóerők? – cirógatta Ágnes az egyik mini póni sörényét.
– A Hengerekben, fenség, egészen pontosan a Királyi Henger-Hangárokban, ahol ők mozgatják az egész nagy Mesebeli Birodalmat. A palota csak azért tud gurulni, mert a lovacskák körbe-körbe járva megforgatnak egy tengelyt, az átadja az erőt egy csomó fogaskeréknek, azok meg a kerekeknek. Ezért gurulunk hát. Ha egy szép napon a Lóerőcskék szétszaladnának, és többé nem jönnének vissza, fuccs lenne minden gördülésnek, a fényes Birodalom attól fogva ott rozsdásodna az út szélén, mozdíthatatlanul.
– Jól van, Sebváltó, elég az okoskodásból. Talán nem tudod, de én még nem vagyok iskolás.
– Igenis, fenség, hohó, mindjárt indulunk! Lovacskák, gyerünk, gyerünk szépen!
Azzal a pónik egy szempillantás alatt eltűntek, Apa, Mama és az Összes Testvérek, név szerint Simon, Margit, Dorottya és Johanna pedig nagy ajtócsapkodással beszálltak a kocsiba, és nagy beszélgetés közepette elhelyezkedtek az üléseken. A beszélgetésük aztán valahogy elhalkult, és Ágnes már csak azt hallotta, hogy Apa kezéből kiröppen egy kis fickó, és vidáman rikkant egyet:
– Hurrá, fiúk-lányok, itt van a pótolhatatlan Slusszkulcs, az Udvari Hipp és Hoppmester, minden gurulás mozgatója és irányítója. Ide süssetek! Beficcenek a helyemre, egyet perdülök, kettőt fordulok, és az egész kótyagos birodalom működni kezd!

Valóban, Apa elfordította a Slusszkulcsot, és Ágnes máris hallotta, ahogy a Lóerők, a kicsi pónik patája feldübörög a motor mélyén. A Mesebeli Birodalom egyszeriben megrázkódott és megelevenedett.

– Még hogy a Slusszkulcs, még hogy pótolhatatlan! Nyavalyás kófic! – rikkantotta egy mérges hang – Mi vagyunk a pótolhatatlanok!
– Úgy van, úgy! – zengte kórusban még három hang.
– Miért, ti kik vagytok? – kérdezte Ágnes.
– Mi vagyunk a Királyi Ablaknyitogató Karok, és ha egyszerre letekernénk az autó, akarom mondani a Birodalom összes ablakát, mindenkinek szétrepülne a haja, és eldugulna levegővel a füle, a szeme, a szája. Úgyhogy mi vagyunk a legfontosabbak!
– Egy frászt, bikficek! – szigorodott rájuk egy öblös hang – A Királyi Szélvédő Üveg nélkül az összes fejet lefújná a menetszél…
Ágnes ámulva nézte a kocsi széles, első ablaküvegét:
– Nahát, nem is gondoltam, hogy te is tudsz beszélni! Hiszen teljesen átlátszó vagy!
– Fuj, fuj, koszos, mocskos Szélvédő! Te mersz itt szónokolni! Mikor pedig csupa rovarpötty, sár, kosz meg mocsok az egész nagy képed! Ha le nem pucolnánk, Apa át se látna rajtad, és réges-régen nekiment volna a falnak!– mérgeskedett az Ablakpucoló és az Ablaktörlő, azzal telespriccelték a Szélvédőt, úgy, hogy semmit se lehetett látni, aztán hadonászva lepucolták, hogy mindent lehessen látni.
– Ah, ez a locsifecsi lárma valósággal kín a fülemnek! Minek köhög a bolha, hisz nincs is tüdeje? Mindent nekem köszönhettek, a híres-nevezetes Királyi Jósnőnek, lánykori nevemen Visszapillantó Tükörnek! Egyedül én mutatom meg a jövőt, az összes hátulról jövőt. Most például vegyétek tudomásul, hogy egy kis piros Suzuki fog minket megelőzni!
És tényleg, Ágnes elcsodálkozva nézte, amint a kis piros Suzuki elvágtat mellettük.
– Nevetségesek vagytok! – hurrogta le őket a Gázpedál, és morogva egy hatalmas gázfröccsöt adott, amitől a pónilovacskák kétszer olyan hangosan dübörögtek a motor belsejében, és az egész Tojota meglódult – Minden erővel én rendelkezem, én vagyok a Birodalom legfőbb Tábornoka! Nélkülem egy rakás ócskavas az egész Tojota!
– Kacag a májam, röhög a vakbelem, Tábornok úr! És mire megy a parancsaival, ha én, az Udvari Küldönc, a nagytudományú Kuplung nem továbbítom őket a Főlovászmesterhez, ő pedig nem adja tovább azokat a Lóerőknek? Akkor bizony hiába üvöltözik, akár meg is pukkadhat mérgében! – és valóban, mihelyt Apa lába benyomta a Kuplungot, Gázpedál Tábornok hiába is tajtékzott, hörgött meg üvöltözött, a kocsi csak csendeskén görgött tovább. A Kuplung kárörvendően kacagott ezen a dühösködésen.
– Ha-ha, tik-tak, hogy oda ne rohanjak! Megáll az eszem, tik-tak! Mintha nem is én, a kattogó Királyi Indexlámpa mutatnám a helyes irányt, tik-tak az egész hóbelevancnak! Ha jobbra villogok, tik-tak, jobbra fordulunk, ha balra pislantok, tik-tak, balra térülünk. És jön velem bizony az egész tragacs Szélvédőstül, Ablaktörlőstül, Gázpedálostul, Kuplungostul, nyavalyástul! Én vagyok a főnök ebben a rossz kocsmában, vagy mi a szösz!
Ekkor azonban valami fülsiketítőt csikordult, a kocsi hatalmasat billenve megállt, Ágnes meg kis híján előrezuhant. Tiszta szerencse, hogy a barátságos Biztonsági Öv, a Királykisasszony Személyi Testőrje mindkét karjával erősen átölelte. Kiáltás harsant:
– Elég az ostoba vitatkozásból, pöhös nyagócok! Urunk és Parancsolónk, a legbölcsebb Kormánykerék szólni kíván! – Ágnes királykisasszony kezdett kiigazodni a Guruló Birodalomban, úgyhogy rögtön rájött, hogy aki így beszélt, nem lehetett más, mint Kormánykerék Király teljhatalmú Belügyminisztere, a méltóságos Fékpedál! Az ő egyetlen szavára megdermed minden élő és halott alkatrész, megfagy ereikben a vér, akarom mondani, az olaj, a benzin és a hűtőfolyadék.
– Irgum és burgum, szedte és vette, ejnye és bejnye, nahát és nahát! Gyülevész népség! Elég a civakodásból! – kezdte szigorúan Kormánykerék Király, de aztán szélesen Ágnesre mosolygott, és kerek ábrázata egészen megenyhült – Ezer bocsánat, kicsi királykisasszonykám, hogy ezek a ripőkök, ezek a pernahajderek, ezek a szeleburdik és szeleverdik így összezavarták a fejecskédet. Természetesen a guruló Birodalom minden egyes alkatrésze, akarom mondani alattvalója a te szolgálatodra áll, és csakis parancsodat lesi. Az Ablakmosó neked spriccel, mint egy szökőkút, az Ablaktörlő neked integet, mint egy széles szárnyú madár, az Indexlámpa neked kacsintgat, a Pedálok neked billegnek, és én is a kedvedért táncoltatom jobbra és balra az egész ringatózó Birodalmat. Hipp-hopp, odarepítünk, ahová akarod!
– Úgy van, úgy van! – rivalgott helyeselve és bűntudatosan a kelekótya udvari nép.
– Milyen szép ez a királykisasszony – tódították az Ablakfelhúzók. Érződött, hogy szeretnék jóvátenni hibájukat.
– És milyen kedves! – sóhajtott a Szélvédő.
– És milyen csinos! – bólogatott a Sebességváltó.
– Okos!
– Ügyes!
– Rendes!
– Takaros!
– Kellemes!
– Szellemes!
Ágnes azt se tudta, hova kapkodja a fejét, csak úgy záporoztak a válogatott bókok. Végül észbe kapott, és királykisasszonyi mozdulattal csendet intett.
– Derék udvari népem, nagyszerű, nemes lovagok és tisztségviselők! Hódolatotok jeleit meghatottan fogadtam, hálával üdvözöltem. Nagy öröm nékem körötökben időznöm. Az a potom kis veszekedés pedig szóra sem érdemes. Én meg az Összes Testvér is szoktunk néha hajba kapni, mégis pompás család vagyunk! Tudom, hogy jót akartatok, amikor igyekeztetek meggyőzni, hogy mind fontos részei vagytok a Guruló Birodalomnak! Térjen hát vissza ki-ki ügybuzgón a feladatához, hiszen biztosíthatlak, hogy mindnyájan nélkülözhetetlen és felséges szívemnek kedves alkatrészek vagytok. Szolgáljátok továbbra is gördülő hűséggel urunkat, királyunkat!
E szavakat nagy taps és ováció fogadta. Az udvari népek sóhajtoztak, az Öreg Király pedig egy-egy könnycseppet is kitörölt a szeme sarkából.
– Bizony-bizony, így beszél egy vérbeli királykisasszony! Áldom az eszemet, amiért gyermektelen vénségemre örökbe fogadtalak téged, ki méltó örököse lehetsz Birodalmamnak!
Falrengető taps töltötte be a Tojotát, majd hirtelen Apa hangja hallatszott:
– Na, Ágnes, itt a benzinkút! Jössz velünk szívószálas italt választani?
– Nekem barackosat hozzatok! Itt megvárlak titeket, mert még számtalan fontos teendőm van a Guruló Birodalomban – mondta komolyan Ágnes.

Mama, Apa és az Összes Többiek, ha most visszanéztek volna, bizony láthatják, amint a királykisasszony a Királyi Henger-Hangárokból kiszabadult, ugrándozó és nyihogó kis Lóerők sörényét simogatja.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.