A hatodik cserkészkerület egyik ismert arca, Pólya Viktor csst. (47.) a nyáron megjárta a világ egyik leghíresebb zarándokútját, az El Camino-t. A ciszterci rend által fenntartott Nagy Lajos Gimnáziumba járt Pécsett, ott lett tagja a gimnázium Szent László király cserkészcsapatának, tizenkét évesen. 2001 nyarán járt először táborban, és azonnal magával ragadta a cserkészet. Onnantól kezdve minden csapattáborban ott volt, majd a 6. kerületi ŐVVK végezte el, és kiképző lett. Az interjú 2. része.
MCS : A kerületi nagytábor előtt jártad végig az El Camino zarándoklatot. Ezen a hosszú úton bárki elindulhat, de jellemzően felnőtteknek való kihívás. A legkülönfélébb indíttatások vezérlik a zarándokokat arra, hogy nekivágjanak a 800 km-es távnak. A legtöbben mégis a belső, lelki-szellemi, spirituális kaland miatt indulnak el. Egy életszakasz lezárásában, egy gond feloldásában segít, de hála és öröm is mozgathatja az útra kelőket. A cserkészkorosztály 10-14 éves tagjai, de minden gyerek átéli a kiskamaszkor „gyötrelmeit”. Mindannyian megbirkóztunk a marcangoló kérdésekkel a fiatal felnőtté válás felé vezető úton. A kiskamasz is sok időt tölt belül, önmagában és sok kérdésre nem talál választ.
Viktor: Az én kamaszkoromból az az emlékem van ezzel kapcsolatban, hogy rengeteg kérdésem volt, de nem voltak válaszaim. A megválaszolatlan kérdéseimmel együtt kellett élnem, és nem volt kapaszkodóm. Persze, voltak társaim, de vagy nem értettek engem, vagy nem tudtam érthetően megfogalmazni az érzéseimet. A megoldás lassan született meg, mégpedig az, hogy nem baj, ha nincsen mindenre válaszom. Igyekeztem mindig olyan közegbe kerülni, ahol azt éreztem, hogy feltöltődöm. Ahol úgy éreztem, lehúznak, elfárasztanak onnan tudatosan távoztam. A gimnáziumban is a kórustól kezdve a cserkészet a kosárlabda is lefoglalta az időmet, aztán döntenem kellett, és a kosarat otthagytam a kórus miatt. 14 éves gyerekként azt éreztem, hogy a karnagyom többet, jobban mutat az életből, mint amit a kosárlabda edzéseken megéltem. Olyan törekvéseim voltak, hogy mindig olyan emberek közé kerüljek, akiktől tudom, hogy tanulni fogok, akiknek az élete példaértékű előttem. Ezek az emberek és baráti kapcsolataim voltak azok, amelyek ezekre a megválaszolatlan kérdéseimre gyógyírként hatottak. Persze nem sikerült akkor választ kapnom mindenre – se tőlük, se magamtól -, de békességre jutottam.
MCS : Hány olyan gyerek van a szobájában, kis fogságban, akinek nem engedik a szüleik, hogy a maga útján válasszon érdeklődési területet…
Viktor: Nekem volt egy nagyon kedves tanárom, aki a gimnáziumi könyvtáros is volt. Az ő asztalán állt egy írás. „Két féle tudás létezik: az egyik, amit te magad tudsz, a másik annak a tudása, hogy hol kell utánanézned.” Én ezt azóta átfogalmaztam többször is, és a nevelésre fordítottam. Van az a nevelés, amit a szülő saját maga tud tenni a gyerekéért, és van az, hogy tudja hová, kihez kell küldeni ahhoz, hogy jó nevelést kapjon. Az én esetemben mindkettő jól sikerült, úgy gondolom. Viszonylag hamar elküldtek, elengedtek a szüleim olyan helyre, ahol jó nevelést kaptam. Olyan mintákat tudtam összegyűjteni, amelyek maradandóak az életemben. Mai napig vitás esetekben eszembe jutnak konkrét emberek, hogy ő vagy ő vajon mit tenne a helyemben? Előttem van az arca, a kezei, a mozdulatai.
MCS : Ez a példakép, a példa-kép!
Kanyarodjunk az El Camino felé. Van a kiskamasz kor, aztán a kamasz, majd a felnőttek nagy kiskamasz kora, ami fiatal felnőttkorban éri el az embert. Amikor újabb ajtón kell átmenni: ez a felnőtté válás kapuja. Az El Camino is egy ilyen út, ami mindenképpen egy nagy, belső utazást ad. Neked mi volt az ösztönzője a zarándoklatnak?
Viktor: Megkeresett egy barátom, hogy mi lenne, ha végigjárnák a Szent-Jakab utat. Eldöntöttük, hogy itt az ideje megcsinálni! Én életéveim száma alapján felnőttcserkész lennék. A cserkészkorosztályok közül a kószák azok, akik nem tudják, hogy merre, de mennek. Keresgélnek, belekóstolnak ebbe-abba. A vándor már tudja hova megy, és azt az utat követi. Nos, én ebben a vándor korosztályban érzem magamat. Jelenleg olyan életállapotban vagyok, amikor igyekszem a fókuszt megtalálni, még nincs bennem a megérkezettség érzése. Az El Camino-n sem volt meg.
Ez egy három hetes út volt Lisszabonból Santiagóba. Van a francia kiindulási pontú útvonal, de az sokkal népszerűbb, ezáltal zsúfoltabb. Mi Lisszabontól Portóig tíz zarándokkal találkoztunk, onnan növekedett a számuk. Portóban kettéváltunk a barátommal és egy nap különbséggel folytattuk az utat. Az utolsó hétre úgy éreztem, kell az egyedüllét. Arra volt igényem, hogy ne beszéljek az érzéseimről, hanem megéljem, egyre mélyebben. Egy belső monológ volt a társam.
MCS : Mit adott, vagy hozott az út? Meg tudod már fogalmazni?
Viktor: Sokkal inkább úgy érzem, hogy elindított valamit. Az útnak persze volt egy lezárása azzal, hogy megérkeztem Santiagóba, a katedrálisban részt vettem a misén. Aztán stoppal jöttünk haza, két napig nem aludtunk, és elképesztő kalandos volt a hazaút. Ahogy megérkeztünk másnap mentem a kerületi nagytáborba. Ahogy annak vége lett menetem a Gyökerek táborba, ahol határon túli gyerekeket láttunk vendégül egy hétig. Ez volt egy hete, amiben volt egy legénybúcsú, egy esküvő, egy házas hétvége a szüleimmel – szóval ez az első hét, amikor itthon vagyok. Emiatt is érzem, hogy még nem ért véget a Camino.
MCS : Még Camino-ban vagy!
Viktor: Igen, és nagyon jó, hogy most erről beszélek, mert még nem ülepedtek le igazán a dolgok. Tegnap elővettem a naplómat, amit végig vezettem. Az elején szövegeket írtam, aztán Fatimától verseket. Én azt gondolom, hogy minden élmény akkor válik maradandóvá, ha hálás tudok lenni érte. Akkor tudok hálás lenni, ha újból visszatérek hozzá. Ezért kell újraélnem az Utat, és a megfelelő polcra tenni a különféle megéléseket. Nem kell az értelmét kutatni! Ez sokszor félre visz. Az a fontos, hogy mi volt az, amit bennem elindított. Szeretem a nyitott dolgokat.
MCS : Mert úgy lehet haladni.
Viktor: Igen. Én kevés dolgot tudok lezárni magamban, és ez nem okoz bennem feszültséget. Kamaszként persze voltak ezzel kapcsolatban félelmeim. Azért az út előtt leírtam magamnak, hogy mit várok az El Camino-tól. Az egyik az volt, hogy a kapcsolataimat újra átnézzem. A három hét minden napján felvettem egy követ, és egy emberre gondoltam. A másik a ritmusokkal függ össze. A saját ritmusom, az út ritmusa, a mindennapok ritmusa, a rutin. Aztán ebből valami nagyobb bölcsességet leszűrni. Ha valami folyamatosan ismétlődik, abból sokat lehet tanulni. A harmadik dolog pedig a nagylelkűség témája volt. Arra számítottam, hogy az úton olyan emberekkel fogok találkozni, akik pár óra után megosztják egymással a bennük lévő világot, a helyiek vízzel és szállással kínálnak. A nagylelkűségről is szeretnék tanulni. Az istenkapcsolatomban is eszembe jutott a nagylelkűség. Mennyire nagylelkű az Isten, hogy még azt is megengedi az embereknek, hogy zsibvásárt csináljanak az El Camino-ból. Fatiméra gondolok, ahol mindenféle használati tárgyra Szűz Mária képet nyomnak. Eladó. Emberi szemmel ez szánalmas, de az Ő kegyelme ott is árad! Bennem is ott vannak a hülyeségeim, és még a sokadik után is azt mondja, hogy nem baj: Kövess! Minden nap újra kell indulni annyival, amennyit megértettünk Belőle.
Tudtad?
A Szent Jakab-út (gyakran spanyol neve Camino de Santiago után El Caminónak is nevezik) ősrégi zarándokút, a kelta időkben a Tejút szimbóluma volt s a maival ellenkező irányban járták be a zarándokok. A mai út Spanyolország Galicia tartományának fővárosába, Santiago de Compostelába vezet.
A hagyomány szerint az itteni székesegyházban vannak Idősebb Szent Jakab apostol földi maradványai. Compostelába nemcsak egy kiindulópontból lehet eljutni, viszont az út fő része azonos. A zarándokút jelvénye a fésűkagyló, melyet az út mentén mindenütt felfestve megtalálhatunk. Az út mentén a bencések kórházakat és rendházakat építettek. Jeruzsálem és Róma után Santiago de Compostela a keresztény zarándoklatok egyik legfontosabb célpontja. A középkortól kezdve, mikor a Szentföldre menő zarándoklatok ellehetetlenültek, a Camino szerepe felértékelődött. A legenda szerint Szent Jakab holttestét hajón hozták Jeruzsálemből Észak-Spanyolországba. Itt eltemették azon a helyen, ahol most Santiago de Compostela található.
Riporter: Nagy Emese
