Budai cserkész Lyukóvölgyben – Galéria + Videó

Egy kényelmes fővárosinak egy miskolci utazás kétszer is megfontolt vállalkozás. Pedig az egykor volt iparváros régen arcot váltott. De ha valaki szándékosan veszi az irányt Diósgyőr felé, tér le az útról a Lyukóba, hogy mélyszegénységben élő cigány családokkal foglalkozzon, annak valódi elszántságra, kitartásra és jó nagy szívre van szüksége. Ismerkedjetek meg Ozsvári Ilkával, csst. (442.).

Ragyogó napsütésben érkeztünk meg keresztül hajtva Miskolcon, a város észak-nyugati szélén fekvő völgybe. A tiszta égbolt alatt állt a hideg levegő, a romos épületekből itt-ott szivárgott a füst: a melegért cserébe fogyott az oly kevés tűzifa. Ilyen gyönyörű napsütésben öröm lehetett egykor kilátogatni Lyukóba; a külvárosi völgyecske annak idején nyaralótelep volt, a közeli bányászok és családtagjaik pihenték ki magukat ebben a csodálatos környezetben. Ugyanaz a Nap süt le a tájra, csak most a nyomort világítja meg az orrunk előtt.

DSC_7183

VL: Miért jön ide egy huszonéves lány?

Ilka: Szociálpedagógiát tanulok a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, és ez az utolsó félévem. Korábban a Szent Imre Gimnáziumba jártam, és Posta István tanár úr vitt minket Monorra, a cigánytelepre a Máltások Jelenlét programjára, a helyi játszóházba. Már akkor megéreztem azt, hogy nekem ezzel dolgom van. Felejthetetlen élmény volt az, ahogyan megrohamoztak a gyerekek egy perc alatt, szó szerint csüngtek rajtam. Csodálatos szeretetteljes légkörben voltunk. Az őrsvezetőm Schulek Iringó és férje Lakatos Gergő szervezett egy utat a kószáknak Dévára, Böjte Csaba atya árváihoz, aztán hagyomány lett belőle a két ünnep közti időszakban. Ez is egy meghatározó gimis élmény volt ahhoz, hogy ezt a szakot válasszam. Az egyetem évei alatt voltam utcai szociális munkán, gyerekotthonban gyakorlaton, de a cigánytelepet a végére hagytam, „tartogattam” magamnak. Megkerestem a Máltai Szeretetszolgálatot, hogy milyen lehetőségeim lennének nem Budapest környéki telepeken, direkt Borsodba vágytam, mert annyi rosszat lehet hallani erről a vidékről. A máltásoknak egy éve van itt egy programja és egy közösségi háza.

VL: Igaz-e valami a borsodi legendákból? Tényleg annyira nehéz környék?DSC_7189

Ilka: Mikor megtudták anyukám ismerősei, hogy hová készülök, olyanokat mondtak, hogy onnan fehér ember élve nem kerül ki. Azt is mondták, hogy ők a lányukat biztos nem engednék ilyen környékre.

VL: És anyukád mit szólt a tervedhez?

Ilka: Anyukám tudja, milyen vagyok. Mondjuk azt, hogy belenyugodott, de az elején próbált lebeszélni, hogy ilyet egy telefonhívással nem lehet elintézni. Azzal érveltem, hogy már akkor tudhatta volna mire készülök, amikor szociálpedagógiára mentem. Mit van úgy oda! Megnyugtattam, hogy én már beszéltem olyanokkal, akik itt dolgoztak és élve kijutottak innen.

 

Az első napon, amikor jöttem a legendás 16-os busszal (fehér ember arra nem szál föl) mégis voltak rajta nem cigányok. Arra számítottam, hogy biztos bunyó lesz, tök izgi út elé nézek, de semmi… Ennek a busznak sajátos légköre van. Az emberek ismerik egymást, otthon érzik magukat, köszönnek, beszélgetnek, a sofőr is hátraszól. Lyukóvölgy elég nagy területen fekszik, gyakran megyek ki egyedül családlátogatásra, környezettanulmányra és semmi olyan nem történt velem, ami bántott volna. Nem szóltak be, nem kötekedtek, mint amitől oly sokan félnek. Nekem csupa jó élményem van.

VL: MI jelenti számodra a legfontosabb élményt?

Ilka: Amikor a gyerekekkel lehetek. Bennük van egy nagymértékű nyitottság és hála a törődésért. Velük ritkán foglalkoznak egyénileg, nem kapnak kellő figyelmet a felnőttektől. Ezért mikor én csak vele foglalkozom, ki tud alakulni egyfajta kötődés a részükről. Nagyon vicces, ahogy utánozzák a nagyok beszédmodorát, „dumáit”, amit van alkalmam sokat hallani a közös focizásokkor. Fél éve nem gondoltam volna, hogy jó leszek csocsóból meg fociból, de ezek azok a tevékenységek, amelyek révén sokkal közelebb kerülhetünk a nagyobb gyerekekhez. Játék közben egy csomó mindent megtudok róluk, és ők rólam.

Bár nekem elég könnyű volt elnyernem a figyelmüket. Van egy olyan játék a fociban, hogy huszonegyezés. Félpályáról kell megrúgni a felső lécet, és az állhat a kapuba, akinek ez először sikerül. Én az első napomon elsőre „megütöttem a lécet”. Néztek nagyot, nyílván tök véletlen sikerült a dolog, de a sorsom eldőlt. A völgyben élő kamaszok körében szárnyra kaptak legendák rólam, és egy nap elém állt egy srác, akit korábban még sosem láttam, hogy én tényleg a Fradiban játszottam-e? Így kezdtem az életem itt, Lyukóvölgyben.

DSC_7313


Az egykori bányászok hétvégi házaiban ma többnyire szegény cigány családok élnek, emberhez méltatlan körülmények között. A hírhedt Avas lakótelepről ide szorultak azok, akik nem tudták fizetni a Fészekrakó program részleteit. Ennél talán Miskolcon csak a felszámolás alatt álló „számozott utcák” népe él sanyarúbb körülmények között a diósgyőri stadion szomszédságában. Az tényleg egy nyomortelep. Várhatóan ők is itt fognak kikötni, pedig nem könnyű „gyüttmentként” beilleszkedni lyukón.

Persze helyben is vannak feszültségek a különböző státuszú cigány emberek között. A szociális ágazat szekemberei ezért is kezdtek bele a társadalmi csoportok közelítésének előmozdításába. Az egykori lyukóiaknak szerveznek találkozókat a mostani lakókkal, meséljenek a múltról, lássák egymás élethelyzetét. A Közösségi házban baba-mama klub van délelőttönként, ahol több generáció is összejöhet, a fentiek a lentiekkel, régi lakók az újakkal.


VL: Nem fordult elő veled, hogy hiábavalónak érezted a munkád, mint Don Quijote a szélmalommal?

Ilka: Nekem mindig ez volt a vágyam, hogy cigánytelepen lehessek. A széles határ, a végtelen szabadság völgye, ha a cigány kultúráról beszélünk. Számomra egészen megdöbbentő, hogy ilyen szegénységben, a város peremén, elszigetelten ki tud alakulni egy sajátságos, meghitt légkör. A küzdelmem pedig az, hogy ne csak tüzet oltsak, hanem tényleges eredményeket érjek el a családoknál. Például eredmény lenne, ha a lány nem esne teherbe tizenöt évesen, hogy a tanulás fontosabb, ami egy előrelépési pont lehet. Az analfabéta szülő hogy fogja átadni azt az üzenetet, hogy érték a tanulás?

VL: Ez alatt a fél év alatt tudtál valamivel haladni?

Ilka: Az egyetemen tanult módszertant követve esetkezelést alkalmaztam. Egy rám bízott családdal foglalkoztam, segítettem nekik különféle ügyintézésben. Azon dolgoztam, hogy megteremtsem az igényt az anyában, hogy váljon fontossá számára a saját ügyeinek kezelése, és merjen kimozdulni. Van egy tizenöt és egy tizennyolc éves lánya, mindkettőnek van már gyermeke. A fiatal nagymamának meghalt a férje, egyedül van a gyerekekkel.DSC_7246

Voltam náluk, egy pici házban élnek, alul vaksötétben, az apró emeleten van egy ablak, egy kihúzhatós ágy, azon fekszenek mindannyian, sorban. Ha a babák nem alszanak a gyerekek sem! Hogy mennek másnap iskolába? A továbbtanulásnak mekkora esélye van így? Ebben kellett nekem kis tüzeket gyújtanom a lelkükben. Az is jelentős problémát szokott okozni, hogy nem tudnak a pénzzel bánni. Nem volt kitől megtanulniuk. Egy segítő szakember szinte ugyan annyi pénzt kap, mint a kliens, 79 ezer forintot, kézhez. Csak ő nem tudja beosztani. Ezt nevezzük a szegénység kultúrájának, ami nem a cigányok sajátja, hanem a szegény embereké egyaránt. Hó elején megjön a pénz, jöhet a csipsz, a csoki, kóla – buli van. Többnyire italozás is. A hó végére pedig nem jut már semennyi. sajnos erre még senki sem tudott megfelelő választ adni, hogy ezen miként tudunk a leghatékonyabban változtatni. Nincs hová, nincs merre tervezzék az életüket, ezért elkoptak a célok.

Csak az uzsorás van, itt Lyukóvölgyben mindjárt ketten is, akik ebben a nyomorúságos környezetben szürreálisan ható mediterrán villákban laknak, a kertben Audi parkol. Néhány ember gondozza a kertet, ki tudja, éppen nem törlesztenek-e? Az emberek ezekre néznek úgy, mint a megmentőjükre, hiszen az uzsorások járnak el a boltba, szereznek be mindent, amire szép magasan szabott árakat kérnek. Nagyon nehéz ezeken a rendszereken változtatni.DSC_7278

VL: Böjte Csaba azt mondja, hogy minden gyerek egy játékdoboz, csak meg kell találni hozzá a kulcsot. Te milyen kulcsokat találtál itt?

Ilka: Az egyik kulcs a nyitottság. A gyerekek azonnal viszont tudnak nyílni, ha őszinte érdeklődést tapasztalnak. Persze van csipkelődés, határok feszegetése, de ezeket nem kell felvenni. Ha van is bennük kezdeti bizalmatlanság, ha te befogadod őt, akkor gyors eredményre számíthatsz. A közös foci tényleg sokat lendít a dolgon, mert egyenrangú féllé válsz velük. Igen, én is tudok nagyokat zakózni, amin lehet óriásit nevetni. Én is nevetek velük. Vagyis ugyan olyan esendő vagyok, mint bárki más, és ezt nagyon szeretik.

Van egy másik játék. Körben állunk, egy ember van középen, aki elkiáltja magát: az a barátom, aki kék pulcsiban van. Aki magára ismer, helyet cserél vele. Volt egy ilyen bekiáltás is, hogy az a barátom, akinek retkes a cipője! Akkor páran magukra néztek, aztán rám: Ilka néninek is jó retkes a cipője. Álljon csak ide. Szóval igen, nekem is ugyan olyan retkes a cipőm, Ilka néni sem tökéletes.

VL: Mit szólnak a munkádhoz a budai barátaid, cserkésztestvérek?

Ilka: A jó sztorik mindenkit érdekelnek. Egy cserkész barátnőm egyszer szünetben eljött ide, és nagyon élvezte a gyerekek nyitottságát, kíváncsiságát. Ha valaki hiteles azt ők rögtön levágják. de van olyan miskolci ismerősöm, aki semmi áron sem szeretne velem tartani, mert neki van valami rossz emléke gyerekkorából. Az a helyzet, hogy amíg ő nem tud máshogyan hozzá állni a cigányokhoz, addig ők sem fognak nyitni. Ez ilyen.

Fotók Lyukóvölgy-ről:

Szerző: Nagy Emese

Fotók: Kudar Zsolt

1 hozzászólás

Hozzászólás a(z) Velkey Kristóf bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük