Körző terve jobban működött, mint eleinte hitte volna. Jázmin igen serényen terjesztette a hírt, és az el is ért mindenkihez alig egy hét alatt. Körző teremtett egy legendát, a régi igazgató legendáját. Mikor szünetekben a folyosón sétált, vagy épp az osztálytermekbe igyekezett, mindig ilyesmiket hallott ki a beszélgetésekből:
“ Emlékeztek, amikor esett a hó télen, és az a drága régi igazgató megengedte, hogy ne legyen megtartva a második óra, és csak hógolyózzunk?”
“Egyszer jó helyezést értem el az országos csomózási versenyen, és az igazgató faragtatott külön nekem egy szorítónyolcasos nyakkendőgyűrűt.”
“Néha szünetekben lejött és velünk focizott az udvaron.”
Körző eleinte kissé rossz érzéssel hallgatta ezeket a történeteket. Történetesen ő tudta, hogy a régi igazgató is csak simán egy igazgató volt: szigorú és távolságtartó. Habár azt meg kell hagyni, hogy sosem volt igazságtalan, és feltétlenül jobb volt az új igazgatónál. Ha jobban belegondol, lehet hogy tényleg velük focizott az udvaron. Mintha az a hógolyózás is rémlene, de csak most, hogy mesélték neki.
Így esett meg, hogy a hét végére mindenki hitt a megváltó igazgató képében, még az is, aki pusztán kitalálta azt. Kopasz minden reggel azzal a gondolattal ébredt, hogy neki kezdenie kéne ezzel valamit. Ha ő nem teszi meg, akkor megteszi más. Hova lesz a hírneve? Egyedül amúgy sem volt vicces terrorizálni az iskolát, kellett hozzá a többi tapír háttérnek, hogy tömeget képezzenek, hisz a tömeg mindig ijesztő. Vagy ott van a rosszabbik eset, hogy senki nem lép semmit. Minden marad így, ő meg akkor mihez kezd majd? Bár nem merte bevallani magának, de az őrsvezetője, Konrád is hiányzott neki.
Így hát a hajatlan elkezdett megint Rita körül sündörögni. Gyakran elsétált előtte, vagy elejtette az egyik könyvét, hogy aztán Rita felvegye neki. úgy érezte elég egyértelmű jeleket küld. Eddig is ők küzdöttek, továbbra is az ő dolguk ez. Most lenne itt az ideje, hogy Rita megmondja mi a következő lépés, nem pedig andalogni azon a rohadt udvaron bámészkodva, vagy fonogatnia Jázmin haját, vagy ugróiskolázni, vagy mit tudja ő, amiket a lányok szoktak.
Kopasz nem tévedett nagyot (persze csak ha azt nézzük, hogy elég egyértelmű célozgatásokat küldött, a többiben aránylag nagyot tévedett, hisz Rita kifejezetten nem volt az az andalgó tipúsú lány). Rita értette Kopasz célzásait, de már nagyon elfáradt. Elfáradt abban, hogy azt hiszi tehet valamit, és közben mégsem. Nem volt kedve újra kezdeni az egészet, így inkább úgy tett, mintha nem érdekelné. Megelégelte a fontoskodó lány szerepét, megelégelte, hogy mindig ő lép, és ő csinál valamit.
Zsemle gondolkozott. Egész álló héten. Nézte a tébláboló Kopaszt, nézte a belefáradt Ritát, nézte az érthetetlen okból vigyorgó Körzőt, a fásult Csomó, nézett mindenkit és gondolkozott. Megértett Ritát: eddig próbálkoztak, de semmire sem jutottak. Zsemle tudta: most máshogyan kell próbálkozni. Ha nem ment nekik ketten, akkor most sem fog menni, még ha ő is beszáll és már hárman vannak. Ide most több kell, nem hogy több hanem valami egészen új út. Csak egy megfelelő alkalom kell hozzá.
Idén is eljött a tanárok napja. Ilyenkor rendszerint rövidített órák voltak sokkal hosszabb szünetekkel, és a szünetekben minden tanár együtt volt valamelyik termebn. Együtt beszélték meg az egész évet és tervezgettek. Mindenki nagyon szerette ezt a napot, talán a diákok a legjobban. Ki ne akarna rövidebb órákat és hosszabb szüneteket? Ki ne akarna olyan szüneteket, mikor nem kell attól tartani, hogy valamelyik tanár felbukkan, vagy az igazgató kisétál az erkélyére.
Zsemle tudta, hogy ez az az alkalom, amire várt. ezért egyik szünetben odaállt az udvar közepére, és megpróbálta egybe terelni az embereket.
– Figyeljetek! Hahó, mindenki!
Senki sem figyelt rá. Hiába próbálkozott.
– Gyertek ide! valamit mondani akarok!
Néhányan meghallották, de azok sem foglalkoztak vele, volt aki egyenesen kinevette. De Zsemle nem adta fel. Odasétált Kolbászhoz és Fülöphöz.
– Sziasztok srácok! Szükségem lenne a segítségetekre. Akarok valami fontosat mondani mindenkinek, de senki sem figyel rám, tudnátok segíteni valahogy?
– Szóval azt akarod, hogy mindenki köréd gyűljön? – kérdezte Kolbász.
– Igen.
Kolbász Fülöpre mosolygott, és megütötte. Fülöp visszaütött, és ki is gáncsolta. A földre kerültek. Zsemle nagyon közel volt hozzájuk, így láthatta, hogy mind a ketten mosolyognak, és alig bírják visszatartani a nevetésüket. Kolbász belerúgott Fülöpbe, mire ő elkapta a nyakát.
– Bunyó! – kiáltott fel valaki.
Hirtelen mindenki ott termett. Gyorsan kellett dönteniük, hiszen fontos kérdésről volt szó. Kinek szurkoljanak. Nehéz volt a döntés, hiszen egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy ki nyeri a csatát. Végül mégis mindenkinek lett egy kiválasztottja, és elkezdték skandálni a nevét. Mikor már szinte az egész iskola odagyűlt a fiúk abbahagyták a verekedést, a vállukra emelték Zsemlét, és felálltak.
– Figyeljetek! Tudom, hogy mindenkinek elege van ebből, ti is tudjátok, hogy ezt nem engedhetjük. Vissza kell szereznünk az iskolánkat! Jeleket kell küldenünk a régi igazgatónak, hogy mi vele vagyunk és nem pártoljuk az új igazgatót. Mindenki tegye meg, amit tud, lehet bármi kis vagy nagy dolog: hordjatok cserkészinget, és ha hazaküldenek ne menjetek haza. Ha mind cserkészingben jövünk nem küldhetnek mindenkit el! Rakjuk vissza a zászlót, a cserkészliliomokat, ha kérdezik, hogy ki tette, akkor pedig mind jelentkezzünk. Nem rúghatnak ki mindenkit, mert akkor nem marad diák.
Zsemlét letették a földre. “Ha egy film lenne, már mind tapsolnának, és ujjonganának” gondolta Zsemle.
De ez nem egy film volt, ez csak az iskola volt. A tapírok egy része nyíltan kiröhögte Zsemlét, és gúnyt űzött belőle. A békalencse lányok fele annyira megijedt a lázadozás ötletétől, hogy majdnem elájult. voltak, akik gúnyosan mosolyogtak Zsemle ötletén, másokat pedig még annyira sem érdekelte, amit mondott, hogy egyáltalán reagáljanak rá.
– A bunyó izgalmasabb volt! – rikkantotta el magát Farkas, és úgy érezte talán még életében nem volt ennyire szellemes.
Zsemlét akár érdekelhette volna a sok gonosz megjegyzés, de már ő is túl fáradt volt hozzá. Legalább megpróbálta, még ha nem is nagy sikerrel.
Zsemle azt nem tudhatta, hogy milyen hatással volt az ötlete a legtöbb emberre, mert akik nem voltak hangosak, azokat soha senki észre sem vette. Eddig.
