Klein Dávid és Suhajda Szilárd a Johnnie Walker K2 expedíció tagjai a Föld második legmagasabb hegycsúcsáról, a K2-ről nyáron visszatért hegymászóink, akik ezúttal nem tudták sikeresen befejezni az expedíciót: egy lavina elpusztította a felettük álló harmadik alaptábort. Ők 7000 méterig jutottak, ahogy mindenki más is. Hatalmas szerencse, hogy senkit sem ragadott magával a súlyos hógörgeteg. Milyen pszichés terhek nyomasztanak odafenn? Hogyan lehet tervezni az alig-oxigénben? Korábbi cikkünk folytatása.
Szerző: Nagy Emese
MCS: Egy rosszul rögzített, vagy évek óta ázott, fagyott kötél. Egy falba illesztett létra, ami terhelésre elmozdulhat; döntéseket kell hozni okos mérlegelés után, melyiket használjátok. Győz a rutin, a tapasztalat?
KD: Mindkettő nagyon fontos. Meg kell tanuljunk bizonyos műveleteket, például hogyan kötünk meg csomókat, a különböző eszközeinknek mekkora a teherbírása, vagy hogyha ilyen és ilyen a hó rétegződése, akkor mekkora az esélye egy lavina kialakulásának. Ezek mind szabályok, amelyekből fel kell építeni egy személyre szabott szabályrendszert, aztán jönnek mindezekhez a személyes megérzéseim, sejtéseim, vagyis az a jó megoldás, hogy rugalmasan tudjam alkalmazni ezeket a szabályokat.
MCS: Milyen lehetőségek voltak az időtöltésre a mászásra alkalmatlan időjárási körülmények idején? A sátor magányában voltatok, vagy közösségi térben?
KD: Legelőször is arra kell figyelni, hogy ne feszüljünk rá a helyzetre, ne pörgessük magunkat, ne pazaroljuk az energiánkat, inkább pihenjünk. Az is nagyon fontos, hogy kialakítsak egy olyan aktív rutint, ami szerkezetet ad a napomnak. Gumiszalaggal átmozgatom az izmaimat , hogy megmaradjon a testtudatosságom. Különféle egészségmegőrző praktikákat folytatok: inhalálok forró kamillás vízzel, lubrikálom a nyálkahártyáimat, torokvédő-hatású gyógycukorkákat szopogatok.
MCS: Mindezt az oxigénhiány miatt és a hideg miatt…
KD: A fizikai környezet, az élettani hatások a száraz, hideg levegő, és a magasságból adódó jelenségek következtében van szükség ezekre. Be vagyunk zárva egy szűk térbe, még ha oly hatalmas is a körülöttünk lévő táj. Mi konkrétan egy kis alaptáborban vagyunk, ahol ötven lépés jobbra, ötven lépés balra az élettér másfél hónapon keresztül, ahol nincs ötlépésnyi vízszintes talaj sem, mert jégen és sziklatörmeléken tartózkodunk. Ebben a környezetben sokat segít a napi rutin: megírni a naplót, beszélgetni, tudatosan alakítani ki egy vázat a haszon érdekében. Igen, meg kell fontolni, hogy miért sétálom körbe az alaptábort, abból mennyi hasznom lesz a cél elérése szempontjából, és mennyi károm. Mi haszna annak, ha megnézek a laptopomon egy buta sorozatot, mert mondjuk kiemel a környezetből, felvidít, van egy közös programunk, vagy éppen egy egyéni programom. Én a Dextert néztem nagyon sokat. (Dexter egy sorozatgyilkos, aki törvényszéki szakértőként dolgozik a Miami rendőrségnél. Szerk.) Annyira beleéltem magam, hogy amikor megérkeztek a teherhordók kifeszíteni a fóliasátraikat, én rögtön valami sorozatgyilkosságra gyanakodtam.
MCS: Nem csoda, hiszen ilyen magasságokban az emberi ítélőképességet is próbák elé állítja a hegy. Hogyan hoztok döntéseket odafenn?
KD: Részben sematizáltak a döntéseink, tehát vannak alapelvek, melyeket az ember nem hág át. Ha egy kötélnek ennyi elemi szála van elszakadva, akkor abban nem terhelek bele, satöbbi. Aztán lehet gyakorolni önmagam vagy a társam ellenőrzésével. Van egy videofelvételem Várkonyi Lacival, aki nagyon kedves barátom volt. (Várkonyi László (†54) a 2010-es magyar Everest-expedíció egyik tagja volt Dávid mellett, egy lavina sodorta el, míg Kleint ki tudták menteni.) 2007-ben az Everesten 8600 méteren beszélgettünk Konyival, megkérdezem tőle, hol vagyunk. Persze, nekem is van szemem, tudom a választ. Azért kérdezem, hogy az általa adott leírás koherens, összeszedett-e. Mert hogyha kásássá válik a beszéde, ha nem tudja leírni a környezetét, akkor baj van. Tehát ezek a viselkedések gyakorolható dolgok.
MCS: Szilárd kevésbé tapasztalt hegymászó, mint Dávid, mégis: ezen a világ legmagasabb hegyén, a K2-n már jártál korábban, bár a csúcsra nem értél fel. Volt mit tanulnod Dávidtól?
SSZ: Én az elmúlt tizenvalahány évben folyamatosan figyelemmel kísértem Dávid, illetve Dávidék expedícióit. Némi túlzással mondhatom, hogy ezen nőttem fel, megannyi beszámolót, könyvet olvastam el. Rám az is inspirálón hatott, hogy Dávid az Everestre ennyiszer visszatért, (nyolc alkalommal. Szerk.) ezt egy fantasztikus dolognak tartom és példaértékű elszántságnak, kitartásnak. Nagyon sok praktikát tanultam a nyáron, és elsőre furcsának tűnő dolgokat. Egy apróság a sokból: miért cipeljünk fel rostos italokat még a civilizációból? Mert odafönn nagyon egysíkú lesz a táplálkozásunk: vagy esszük az űrkajákat, magvakat, az alaptábori főtt rizst, tésztát, pakisztáni furcsaságokat, vagy amit magunk viszünk. Nagyon jó volt rostos almalevet inni, minderre Dávid beszélt rá. Az inhalálást is tőle tanultam. Az egészségmegőrzés ebben a magasságban létkérdés, a szervezet sokkal lassabban regenerálódik. Nekem volt egy sérülés az ujjamon, ami 2-3 héten keresztül ugyanúgy nézett ki, egy torokfájás, gyomor probléma azt is jelentheti, hogy vége az expedíciónak.
KD: Hogy egy kicsit szakmázzunk: fantasztikus teljesítmény a toronyugróké, és rengeteg felkészülést igényel. Mikor ez az időszak véget ér, napokon belül sor kerül a terhelésre, leugrik. Maga a feladat pár másodperc, percek alatt véget is ér. A mi esetünkben nagyon-nagyon fontos a fizikai felkészülés, az a beugró, de utána elindulunk Budapestről és a tényleges terhelés két hét múlva jelentkezik először, a maximumot pedig két hónap múlva kell kiadnunk magunkból. Ezért fontos az egészségmegőrzés az induló állóképességi tőke kialakítása után.
MCS: Rólad Dávid az sugárzik, hogy alázat él benned, szelíd és szerény vagy. Tagja vagy A város mindenkié hajléktalanokat is magában foglaló önsegítő-segítő csoportnak. Romos házak felújításában vettél részt. Mi a motivációd?
KD: Szeretném azt beismerni, és kimondani, hogy a hegymászás alapvetően egy önző tevékenység. Reménykedem benne, hogy az önzések családján belül ez a szebb önzések közé tartozik. Én érzem, hogy jobb emberré válok egy-egy expedíció után – nyilván, ezek nagy szavak, de mégis ez a benyomásom, ez az érzésem, hogy gyarapodom általa. Amikor hazaérek, azt veszem észre, hogy valamivel pontosabban és nyíltabban tudok fogalmazni, ugyanakkor érzékenyebb is vagyok. Ezt az önzést szeretném kompenzálni azzal, hogy igyekszem tudatosan odafigyelni a körülöttünk lévő világra. Foglalkozni közös ügyeinkkel, és ezek közé tartozik a hajléktalanság. Ahogy körülnézek az országban, azt látom, hogy tulajdonképpen Ázsiához képest nincs is olyan vészesen sok hajléktalan ember nálunk! Ha Bombay-ban valaki azt mondja, hogy nehéz megoldani ezt a problémát, akkor azt mondom, hogy tényleg: ott pár millió emberről van szó. Mi azért tehetnénk valamit. A hegymászás is arról szól, hogy odafigyelünk önmagunkra, a fizikai környezetünkre és egymásra. Engem a Hegy időről-időre sarokba szorít. Idelent kontroll nélkül gesztikulálhatok, vagy tudatosan „játszhatok”, szerepelhetek, mondjuk egy interjú közben. Odafönt ilyesmi nincsen. Odafönt a fizikai létezésem leegyszerűsödik, már nem tudok bonyolultan fogalmazni, a mozdulataimnak gazdaságosnak és őszintének kell lennie, és nem tudok sehová sem elbújni. Leginkább önmagam elől. Amikor visszajövök, és megint kibővülnek a lehetőségeim, erre az élményre vissza tudok emlékezni, és táplálkozni, arra építkezni.
SSZ: Neves hegymászók is megírták már korábban, hogy odafent az ember nem tudja megjátszani magát. Ott mindenki az, ami. Lehet, hogy tíz körömmel kapaszkodik az életbe, fél, örül, sír, nevet – ott mindenki a lehető legőszintébb arcát és énjét mutatja. Én sokszor szoktam azt is mondani, hogy olyan az expedíciós hegymászás, mint egy zarándokút: nem csupán két hónapról van szó, hanem egy egész más világba utazunk, ami Pakisztán esetében még egy időutazással is felér. Feljebb a hegyen egy élhetetlen világba jutunk, tudjuk, hogy bármi megtörténhet velünk. Az egész nehezen leírható, és nehezen átadható lelki vagy mentális állapotot jelent. Mert a fizikai kihívások mellett legalább akkora a szellemi oldal elmozdulása is.
MCS: Volt olyan, aki összeomlott odafent?
KD: Persze. Az expedíció nem is ér igazán sokat, ha nem mozdít ki a holtpontról. Ez egy egyensúly vesztés, lelki értelemben. Ez egy kreatív pillanat, olyankor mindenféle érdekes dolog történhet: ha mondjuk bosszant Szilárd, akkor el akarom vágni a torkát – túlzásokkal élve. Pedig csak nem rakta ki a zokniját a sátorból. Ha meg kedvelem, akkor az életemet odaadnám érte. Vagyis felerősödnek a pozitív és negatív érzelmeink, és még azt is megkockáztatom, hogy ennek a kezelését tanulni kell. Amikor én először voltam 1998-ban expedíciós helyzetben nagyon meglepett, hogy miért érzek én ilyen fura dolgokat, miért így reagálok. Ma is átélem ezeket, felismerem magamban, és nem csinálok vele semmit. Uralkodom magamon. A mostani K2 kudarc után mégsem mondhatom azt, hogy hiábavaló volt az expedíció: lett egy mászótársam, ez idő alatt jó alaposan „kipróbáltuk” egymást Szilárddal. Annál nagyobb terhelést nem lehet átélni mentálisan, hogy nyolc napon keresztül havazik, úgy érezzük, a helyzet kicsúszik a kezünkből, és el fogjuk veszíteni a csúcsot. Mi ezekben a pillanatokban is számíthattuk egymásra.
MCS: Dávid, a szüleid pszichológusok. Szükséged van a segítségükre?
KD: Abszolút számíthatok rájuk, de ez nincs összefüggésben azzal, hogy pszichológusok: ők egyszerűen fantasztikus emberek. Képesek voltak két dolgot egyszerre megvalósítani, ami egy ritka együttállás: egyfelől nagyon szeretnek és támogatnak, másfelől nem próbálják megmondani nekem, hogy ki vagyok, és mit csináljak. Ritka dolog ez munkahelyi és párkapcsolatokban, szülő-gyermek kapcsolatokban, mert általában vagy szeretem a másikat, figyelek rá, de akkor megpróbálom megmondani neki, hogy ki ő és mit csináljon. Vagy nem figyelek rá, és nem szeretem annyira, és azt csinál, amit akar. Nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy ezt a két dolgot egyszerre meg tudják nekem adni!
Fotók: Johnnie Walker K2 Expedíció
