Újlaki István Csaba cst. (763.) nyolcadikos tanuló izgatottan várta Nagyváradon a reggelt, hogy többet tudjon meg a tanáraitól a budapesti eseményekről. Akkor még nem tudhatta, hogy az ő szabadsága is oda lesz a román titkosszolgálat vérfagyasztóan alapos munkája következtében. Milyen az élet a börtönben? Hogyan lesz kenyérbélből sakkfigura? Hol a helye a nevetésnek a rácsok mögött? Az interjú második része a sárospataki Sztárai Mihály cserkészcsapat parancsnokával.
Szerző: Nagy Emese
Miután 15 éves korában verset írt budapesti diákokhoz az ’56-os események alapján, és kapcsolatba került a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak nevű szervezettel, a román titkosszolgálat rajta kívül még több száz fiatalt vallatott ki és tartott ismeretlen helyen elzárva. A bírósági ítélethirdetést követően István a nagyváradi börtönbe került, 9 évet szabtak ki rá. Akkor alig múlt húsz éves. A börtönben eltöltött időkről beszélgetünk vele.
MCS: A securitate fogsága idején sokkal nehezebb körülmények között éltek, mint azt követően a nagyváradi börtönben, ahol leleményes módon hasznosították újra az elérhető eszközöket. Egy hamarosan nyíló kiállításon az Ön tárgyi emlékeivel is találkozhatunk a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Mik ezek?
Újlaki István Csaba: Az egyik első „kézműves” termékem alapanyaga a csajkám aljáról került elő, ez egy ló nagymetsző fog volt. Olcsó egytálételeket ettünk odabent, a lóhús elég jónak számított. Miután leszopogattam a csontot, azon törtük a fejünket, mire használhatnánk fel. Végül egy citerát sikerült belőle készítenem. A kapcából (lábszárvédő) szálakat húztunk ki, amit összesodortunk, majd az ágyak merevítő vasát és az ott fellelhető rögzítéseket felhasználva kifeszítettük a „húrokat”, a metszővel támasztottam, ami után meg lehetett szólaltatni a citerát. A nadrágszíj végéből pengetőt csináltam, és kezdődhetett is a koncert. Én zongoráztam gyerekkoromban, volt zenei előképzettségem, mi másba csaphattam volna bele, mint a Kossuth nótába. A szomszéd cellában lakott Berger Erik, ismert karmester, akit azért zártak be, mert olyan nótát énekelt Romániában, amit nem szabadott volna. Úgy gondoltam, jár neki a tisztelet. Kifigyeltük, mikor nincs felénk az őr, és minden reggel Eriknek ajánlottuk a dalt. Elképzelhetetlen, hogy ezt meg mertük csinálni! Ha elkapnak, és kiderül, miről szól a nóta – éljen a magyar szabadság, éljen a haza – biztos súlyos büntetést szabtak volna ki rám. Ezt a szomszédok is tudták, mert elismerőleg kopogtak vissza a cella falán. A hang úgy terjedt, hogy a hangszerül szolgáló ágyat nekitoltuk a fém fűtőtestnek, melynek csöve vitte tovább a hangot Berger Erikéknek.
MCS: A rendhagyó zenei koncerteken kívül mivel lehetett ott eltölteni az időt?
Újlaki István Csaba: Nem unatkoztunk egy percet sem. Minden délelőtt más tartott előadást a 4-5 fős cellában, ki volt osztva ki, miről fog beszélni. Sport, irodalom, bármi szóba kerülhetett, lassacskán mindenki átadta a maga tudását a társainak. A műveltségünk így nőtt a börtönben eltöltött évek során. Én az iskolai éveim alatt énekkaros voltam, ismertem Verdi Nabucco-jából a rabszolgák kórusát, azt gondoltam idevalónak. Szépen betanítottam a srácoknak ki-ki a maga szólamát, majd a csupor-telefon segítségével „áténekeltük” a falon. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a pohár alját odatesszük a falhoz, majd az öblös „kagylóba” énekelünk, amit a túloldalon szintén poharat használva tudnak aztán fülelni. A viszonylag vékony falakon így jutott át a rezgés. De készült seprűcirokból tű, amivel javíthattuk a ruházatunkat, vagy sakkfigurák kenyérbélből megmintázva. A figurák el voltak osztva köztünk, akkor volt baj, ha valamelyikünket elvitték, kiemelték, mert akkor buktuk a ráeső figurákat is.
Az egyik kedvenc játékom egy műanyag labda volt, amivel teniszeztünk a konyhán. Ez akkor volt, amikor átkerültem a börtön rabkonyhájára és szakács lettem. A labdához való alapanyagot műanyag zacskók adták, amit az otthoniak által küldött csomagokból válogattak ki az altisztek, elrejtett levelek után vadászva. A műanyagokat összeolvasztottuk, egy vizes lemezzel addig görgettük, míg egy 6-7 cm átmérőjű tökéletes golyót nem kaptunk. Hideg vízbe mártottuk utána, hogy keménnyé váljon. A fapapucsaink voltak az ütők.
Sajnos lebuktunk, amiért egy hetet kellett sötétzárkában töltenem. A büntetés célja az volt, hogy tanuljam meg: börtönben nincs játék! Hiába magyaráztuk, hogy minden munkát elvégeztünk, megfőztünk, eltakarítottunk, felmostuk a padlót – nem engedtek a büntetésből. Felejthetetlen pillanat volt, miután megláthattam a zöld gyepet!
MCS: Összességében úgy hat, mintha az idő megszépítette volna az emlékeit, csak a szépre emlékezik. Pedig a sötétzárka, a szabadság elvesztése, a szülők távolléte bizonyára megviselhette. Mennyi idő kellett ahhoz, hogy testileg és lelkileg felépüljön?
Újlaki István Csaba: Mondok valami érdekeset. Nem kellett túl sok hozzá. Senki nem hiszi el nekem, de a börtön nem siralomház. Azt képzelik sokan, hogy ott mindenki sír, rí, öngyilkosságon töri a fejét. Nos, ez valóban így van, de elsősorban a köztörvényes felnőtteknél, akiknek van felesége, családja, és állandóan azokra gondol. Mi viszont tudtuk, hogy nekünk van igazunk, tudtuk, hogy a magyar forradalomnak volt igaza, akárhogy is akarják ezt elferdíteni. Tudtuk, hogy egy jó ügy mellett álltunk! Nagy különbség egy tolvaj vagy gyilkos elzártsága, aki tudja, hogy bűnt követett el. Mi teljes biztonsággal éltünk odabent, nem volt lelkiismeret furdalásunk, tehát nem is búsultunk.
Volt még egy emlékezetes nagy nevetésünk az ítélethirdetés után történteken kívül. Ez már a fogságunk vége felé volt, amikor áthelyeztek minket a 8000 fős jilavai földalatti börtönbe. Ilyenkor az újakat karanténba teszik, hogy megakadályozzák az esetleges behurcolt betegségek kialakulását. De már itt, a karanténban is sokkal jobb ételeket kaptunk, mint addig, például zöldborsót megcukrozva. Nem tudtuk, mi végre ez a kényeztetés, aztán kiderült, hogy dolgoztatni fognak bennünket a konyhán. Egyik este nyílik a cella ajtaja, egy őrmester lépett be, aki azzal állt elő, hogy holnap reggel, aki akar, elmehet cseresznyét szedni. Néztük csak, hallgattunk, vártuk mi sül ki ebből. Aztán azzal folytatta, hogy csak arra vigyázzunk, hogy ne együk túl sokat, mert attól hasmenést kapunk, és másnap már nem tudunk menni cseresznyézni. Na, ezt már nem bírtuk ki, úgy elkezdtünk hahotázni, nem bírtuk abbahagyni perceken keresztül. Nekünk, akiknek egy szál hagyma nem jutott repetába! Az őrnagy kiment, mi vártuk a reggelt. És mit ad Isten, tényleg jöttek értünk, mehettünk cseresznyézni. A sapkánkat töltöttük meg, ledobtuk az alattunk lévő rabtársaknak, és így töltöttük meg a rekeszeket. Úgy tettünk, ahogy javasolták, ettük a cseresznyét, de csak módjával. Fiatalok voltunk még, tiszta szívvel, optimistán vártuk a szabadulásunkat. Később átvittek a tiszti konyhára szakácsnak, ahol már három fogásos ebédeket főztem. Ez volt az utolsó munkám bent, innen szabadultam közel öt évnyi raboskodás után.
