Kihalófélben lévő majmokat számlálni Borneo szigetén, afrikai falvakból nőket segíteni a munkaerőpiacra, Lengyelországban ovisokat tanítani angolul. Elsorolhatatlan, mennyi izgalmas önkéntes munka adódik fiatalok számára. A világ legnagyobb diákszervezete, az AIESEC egyik hazai tagszervezete a BME-n működik. Önkéntes-szervezőjük, Rácz Bernadett meséli el saját élményeit.
Szerző: Nagy Emese
VL: Milyen múltra tekint vissza ez a szervezet?
Rácz Bernadett: A II. világháború után Franciaországban összeállt egy csapat fiatal, akik úgy vélték, hogy a háború azért bontakozott ki – mint a legtöbb háború az emberiség ideje alatt –, mert a kultúrák nem tudták, nem akarták egymást megérteni kölcsönös ismeret és szándék hiányában, ezért nem is tudták elfogadni azt, ha valaki másként gondolkozott. Az egymás iránti tisztelet, tolerancia hiányzott. Ebből született az ő álmuk; létrehoznak egy nemzetközi egyesületet közgazdász hallgatók bevonásával, akik kultúraközi csere utakat szerveznek, ezzel is segítve azt, hogy a különféle kultúrákban élő fiatalok megértsék egymást. Ehhez elegendő idő kell, hogy az ott élő emberek mindennapjain keresztül megértsük a saját problémáinkat, gazdasági körülményeinket, ezekből adódó vágyainkat, tevékenységeinket. Amennyiben ezt összekötjük vezetői tudással, amit a szervezet folyamatosan próbál megadni a résztvevőknek, talán képesek leszünk olyan fiatalokat képezni, akik mindennapi vezetőként inspirálni tudják a környezetüket a másképp gondolkodásra. Ez 1948-ban történt.
VL: Ez a gondolatsor a mai kor emberének is megállja a helyét, figyelembe véve az elmúlt évtized társadalmi és gazdasági válságait? Nem kell ma megújítani ezt a gondolatiságot, vagy annál inkább megerősítő, hogy nyitottnak kell lenni a mások kultúrája felé?
RB: Nálunk a szervezetben ez a változás éppen megerősít minket, időről időre végiggondolva az alapvető elveinket. Az egykori víziónk releváns a jelenben is. Régebben kevesebbeknek adatott meg az, hogy távoli helyekre jusson el, exkluzív dolognak számított, akár Európán belül is felfedezni messzi vidékeket, mégis; ez az eltávolodás-visszaérkezés ma is értékteremtő erejű tapasztalatokat tartogat számunkra.
VL: Személyes tapasztalataid is vannak az önkéntes programnak köszönhetően. Merre jártál, mit hoztál magaddal?
RB: Amint lehetett kaptam az alkalmon, hogy én is kipróbáljam magam önkéntesként, és részt vegyek egy ilyen programban. Két hét alatt sikerült is egy közeli helyet leszerveznek magamnak; Lengyelországba mentem kisgyerekeket tanítani angolra, hat másik külföldi diákkal együtt. Közben bejártuk az egész országot, összesen hat hetet töltöttem ott a hat másik fiatal társaságában. Az egyik lány román volt, a másik egy félig bosnyák félig horvát származású, jött egy lány Hongkongból, a negyedik Törökországból és volt még két srác, az egyik Marokkóból, a másik Azerbajdzsánból. Mindannyian az óvodások tanítására érkeztünk, de az óvó nénik általában nem beszéltek angolul, amiből sok mókás pillanatunk adódott, a gyerekeknek és nekünk is. Kézzel-lábbal mutogattunk, nem volt fordítónk. Ennek ellenére a gyerekek ösztönös nyelvérzéküknek köszönhetően meglepően gyorsan sajátították el az angolt, még a mi anyanyelvünkből is tudtunk mit átadni nekik.
VL: A török, a bosnyák, a hongkongi testbeszéde talán nem különbözik egymásétól, miben éreztél esetleg különbséget a gyerekkel foglalkozva?
RB: Nekünk, nagyoknak más a távolságigényünk, eltérő, mennyire engedjük magukhoz közel az embereket. A kicsiknél nem volt ilyen, az ő társasági távolságuk szinte a nullával egyenlő. Érdekes módon, az arab fiúkon folyton csüngtek a gyerekek, ők valamiért nagyon kapósak voltak. Az együttlétünkből fakadó eltérő szokások megélése sok újdonságot hozott nekem. Nem csak a táplálkozási különbségeket értem ez alatt, arra számít az ember. A magyarok például szeretnek együtt enni, az arab fiúkat viszont nagyon nehéz rávenni arra, hogy bármiben segítsenek, ami a házimunkával kapcsolatos. Ezek nyilván okoztak konfliktusokat, viszont azzal, hogy nyitottak voltunk egymásra, kíváncsian figyeltük a miérteket, alaposan meg is beszéltük a kultúránk sajátosságait, idővel nagyon jó barátságok alakultak ki. A fiúkat ugyan sokáig kellett kérlelni, hogy mosogassanak el maguk után, de végül megtették. Kicsit jobban kellett küzdeni, de megérte.
VL: Milyen emberré formált téged ez az életforma?
RB: Két dolgot emelnék ki. Én korábban nehezebben alakítottam ki kapcsolatokat, barátságokat. Nyitott voltam ugyan, de kevésbé tudtam megbízni mindenkiben. Szerintem ez a program azért is jó, mert rákényszeríti az embert arra, hogy kilépjen a komfortzónájából, és kénytelen legyen idegenekben is megbízni. Kockáztatni azt, hogy lehet, átvernek téged, de nincs más út. Igen, elhiszem, hogy valaki fog rám várni az állomáson, valaki megmutatja, merre kell mennem, és ott valóban lesz szállásom, és tényleg jó emberekkel fogok találkozni. Ez kicsit nehéz, be kell hunyni a szemünket, hátradőlni, és elhinni, hogy jó lesz! A kockázat ott van benne, de be kell vállalnom, s majd legfeljebb megoldom az adódó nehézségeket! Ezzel olyan barátságokra tettem szert, amire nem lehetett volna másképp. Kinek van bármikor szállása Hongkongban, ahol egy tűt sem lehet elejteni? Nekem. A másik fontos dolog, hogy a program hangsúlyos részeként, bemutathattuk egymásnak a nemzeti kultúránkat. Elmondhatom magamról, hogy ismerem például a román néptáncot, és megkóstoltam a többiek jellegzetes ételeit.
VL: Hogyan lehet csatlakozni az AIESEC önkénteseihez?
RB: Budapesten négy irodája van a szervezetnek, a Műegyetemen, a Corvinuson, a BGE kereskedelmi, vendéglátóipari és idegenforgalmi, illetve a pénzügyi karán. A fővároson kívül a Szent István Egyetemen, a Debreceni és a Miskolci Egyetemen, illetve a Szegedi és a Pécsi Tudományegyetemen. De a lehetőség mindenki számára nyitott 18 és 30 év között, ezen kívül angol nyelvismeret szükséges. A csatlakozási díj 30 ezer forint, amiből a cserkészeknek kedvezményt tudunk biztosítani.
Az AIESEC (Association internationale des étudiants en sciences économiques et commerciales) a világ legnagyobb diákszervezete: több mint 120 országban van jelen és több mint 86 000 taggal büszkélkedik. Működését nonprofit alapon végzi, tagjai és vezetői is diákok. A szervezet fő célja a fiatalok személyes, szakmai és vezetői képességeinek fejlesztése. Az AIESEC helyi és globális programokat működtet. Magyarországon évente 350-400 hallgató és friss diplomás tölti velük a szakmai gyakorlatát, vagy megy külföldre önkéntes munkát végezni. Mindannyian életre szóló élményekkel gazdagodtak, számukra eddig ismeretlen kultúrákat ismertek meg és nem utolsósorban olyan tapasztalatokat gyűjtöttek, amelyek akár a későbbi munkavállalásnál is nagy előnyt jelenthetnek.
