Mentorképzésünk utolsó részének kezdetén a már szokásosnak mondható „hogy vagy” kör után megvitattuk, hogy mit is várunk ettől a 3 naptól. Azt hiszem, elmondhatom, hogy mindenki izgatottan várta az előttünk álló hetet az előző képzési alkalmak fényében. Az előző képzéseken átfogóbb képet kaphattunk arról, hogy milyen is a jó mentor, és mindenki megtalálta magában a fizikai és szellemi teljesítő képességeinek határait is.
Ezután – a rövidnek nem mondható – bejelentkező kör után, kinn folytatódott a képzés. Egy „vírustámadás” következtében mérlegelnünk kellett, hogy mekkora áldozatot hozunk másokért, miközben a saját túlélésünket is szem előtt kellett tartanunk. A gyakorlat során a fertőzött mentortársainkat megmenthettük azzal a kockázattal, hogy a mentési folyamat közben is megfertőződhetünk. A mentésben egyszerre többen kellett összedolgozni, így növelve a túlélési esélyt és a csapatdinamikát.
A következő feladat szintén nagy egymásra figyelést igényelt, mivel egyesek a látásukat, míg mások a hangjukat vesztették el – ráadásul csoportosan, de fontos információkat kellett így is átadnunk egymásnak. Önállóan egyik csapat sem tudta véghezvinni a feladatot a másik csapat információi nélkül. A látók hamar szembesültek azzal a ténnyel, hogy a megoldás „kulcsa” a vakoknál van, és a szükséges információ pedig a némáknál. Igazi bizalomjáték volt, hiszen a vakok a némáktól kaptak segítséget az egészséges embereken keresztül, hogy eljussanak a többiekhez, majd a célba.
Délután bent folytatódott a tréning. Egy egyszerű(nek tűnő) székes gyakorlat – melynek lényege az azonos mértékű felelősség eloszlás volt – segített kizökkenteni minket az ebéd utáni elpilledésből. S bár az első alkalomról voltak kevésbé kellemes emlékeink a székekkel kapcsolatban, ezúttal hamar sikerélménnyel folytatódott a napunk.
Mikor már kint sötétedett, ideje volt egy kicsit kimenni a friss levegőre. Egy adott területről kellett “kapszulákat” megszerezni, melyekhez csak felülről fértünk hozzá. Nagylelkű trénereinktől kaptunk a feladatmegoldáshoz egy kötelet. Nekünk természetesen ez pont elég volt. A kötél megfeszítésénél mindenkire nagy szükség volt, hogy a kötélen lógó mentortársunk ki tudja menteni a kapszulákat. A gyakorlat elején hamar ráébredtünk, hogy vezető nélkül ez nem fog menni, ezért választottunk is egyet, mert szüksége volt a csapatnak instrukciókra egy olyan személytől, aki átlátja a helyzetet. Természetesen itt is volt időkorlát, hogy emeljük a tétet. Mondanom sem kell, hogy időközben teljesen sötét lett, így fejlámpákkal folytatódott az amúgy sem könnyű feladat megoldása. A gyakorlat közben mindenki érezte, hogy ő csak egy fogaskerék a gépben, de ha hiányzik, akkor megállhat a folyamat. A kötelet és magunkat is megfeszítve sikerült végül megszerezni az összes kapszulát. A feladat végén egy érdekes jelenséggel szembesültünk, vagyis inkább trénereink. Az ünneplés ugyanis elmaradt annak ellenére, hogy időn belül sikeresen abszolváltuk a feladatot. Megállapítottuk, hogy a cserkészvezetőként nem hagyunk időt az ünneplésre, hanem a következő feladatra koncentrálunk. Ezzel ott mi sem voltunk másként. Talán a hideg miatt, talán a fáradtság miatt, talán a sötét miatt. De jól van ez így?
Az igen sűrű napot vacsora után a már jól ismert 205-ben dolgoztuk fel.
Másnap délelőtt idézeteket raktak elénk trénereink. Mindenki egyénileg választott legfeljebb három idézetet, ami legjobban tükrözte számára a mentorságot valami miatt. Ezeket átbeszélve a sok közös feladat után egy egyéni következett. Mindenkinek papírra kellett vetnie azt, hogy számára mit jelent mentornak lenni, mintha csak egy cikket írtunk volna a wikipédiára.
Ezt követően mindenki írt a saját életéből mentorokat, akiket meg is osztott kis csoportban de aki akarta, az meg is oszthatta a nagyközönség előtt. Érdekes volt tapasztalni, hogy ki-mit gondol a mentorságról. A legnagyobb meglepetés az volt, hogy egy számunkra negatívnak mondható ember is lehet mentor valójában.
Egy rövid szünet után bepillantást nyerhettünk a problémafókuszú és megoldásfókuszú szemléletbe. Itt nagy hangsúlyt kapott az adott probléma felmérése, és a megfelelő erőforrás hozzárendelése.
Délután több tréner is eltűnt jelentős mennyiségű kötéllel, mint kiderült a következő feladatot készítették elő. A csodálatos naplementében indulva egy fura, egyéni feladat következett: a labirintus.
A feladat nagyon egyszerű volt: juss ki, lehetőleg épségben. Mindenkinek egy segítségkérési lehetősége volt, a tisztázó kérdések után a feladatot nehezítette, hogy egy vonalat átlépve már nem beszélhettünk egymással, se a trénerekkel. Mindennek a tetejébe még a látásunkat is elvesztettük a már ismerős kendők által. Azt hiszem, hogy ide tökéletesen beillik a Harry Potter sorozatból ismert Dumbludore mondata:” Odabent nincsenek se sárkányok, se vízi szörnyek, helyette egy sokkal nehezebb akadály vár rátok, ugyanis odabent megváltoznak az emberek. Keressétek csak meg a kijáratot, de jól vigyázzatok, el ne veszítsétek közben önmagatokat.” Ki-ki kevesebb-több időt töltött el bent, de végül mindenki kijutott.
Ez a feladat nagyon mély érzelmeket volt képes megmozgatni mindenkiben. A filmekben egyszerűnek tűnik, de amikor ott állsz benn vakon és némán a kijáratot keresve, már mást fogsz gondolni. Egy titkot elárulok: ha esetleg egy labirintusba tévednél, ha folyamatosan csak jobbra próbálsz menni, nem fogsz kijutni. A közös élmény feldolgozás közben kiderült, hogy már mindenkinél ott volt a kijutáshoz szükséges eszköz a labirintusba való belépés pillanatában is.
Harmadik napunkat egy olyan modellel nyitottuk, ami rámutatott arra, hogy ne keseredjünk el, ha egy problémába ütközünk. Igen, jól gondolod, ez a képzés épült az előző napon tanult megoldásfókuszú szemléletre. A tréning lényege az volt, hogy mi, mentorok, merjünk igazán felelősséget vállalni, menni előre magabiztosan, és ha akadályba ütközünk, akkor kellő szakértelemmel megvizsgálva segítséget adni.
Délután ismét kivezetett az utunk, ahol egy kötél várt minket. A feladat tanulsága az volt, hogy ha összefogunk, bármit, vagy bárkit képesek vagyunk megtartani. Itt különösen igaz volt, hogy egységben az erő. Ebben a gyakorlatban szükség volt mindenki teljes figyelmére.
A képzést végül grafikusan ábrázoltuk, majd röviden meg is beszéltük. Ezután mindenki megoszthatta, hogy ki, miért gondolja magát jó mentornak.
A képzés lezárását követően ismét a 205-ben folytatódott az élményfeldolgozás és a kötetlen beszélgetés.
A felkészítést az Imre herceg terv – közelebb egymáshozprojekt támogatta.
