Molnár Nikolett regionális koordinátor beszámolóját olvashatjátok.
Éppen, hogy sikerült (?) feldolgozni az első három napon szerzett élményeket, nyakunkon volt a második felvonás. Mindenki nagy izgalommal várta a következő három napot, melyről csak információ morzsáink voltak. Az előző képzéshez képest tudtuk, hogy most az időnk nagy részét kinn, a természetben fogjuk tölteni. Ekkor még nem sejtettünk, hogy igen szigorú szabályok között. Ez alkalommal sokkal nagyobb teret nyert az egyén, mint a csoport, és annak dinamikája, de azért azt nem állítanám, hogy csak az egyes személyekről szólt ez az alkalom.
A saját határainkat (és a többiekét is) feszegetni sokkal jobb a szabad levegőn az erdőben nettó 40 órában – gondolták ezt a trénereink, mi pedig hittünk nekik. Egy rövid szakmai felkészítés után, ahol ismertették a szabályokat, melynek bizony része volt az elfogyasztható élelem mennyisége és a magunkkal vihető felszerelés is, megadott idő állt rendelkezésre az összepakolásra. Így a reggeli, ebéd, vacsora fogalma kicsit mást jelentett, és nem kevés fegyelmet igényelt. Cserkész létünkből fakadó magabiztossággal, a trénereink által expedíciónak nevezett túrára délelőtt el is indultunk az úton. Az indulás után nem sokkal egyéni célokat kellett meghatároznunk, amit a biztonság kedvéért legalább egy társunkkal meg is osztottunk. Ennek természetesen jelentősége volt.
Visszagondolva, az első nap, szinte ajándék volt már csak azért is, mert együtt küzdöttük le az akadályokat. Az esti szálláshelyre való bejutásunkat egy gyakorlat lassította le, ahol, ha hibáztunk, annak meg volt a következménye. A mentorok sorra vesztették el a látásukat a trénereink által előre bekészített kendők által. Miután sikerült abszolválni a gyakorlatot, a vakok visszanyerték látásukat, és a gasztronómiai hozzáértésünket nagyjából éjfél körül sikerült bizonyítani, viszont megérte a várakozást (ezzel az éjjel érkező róka is egyetértett volna, ha nem vagyunk résen). Míg a csapat egy része a vacsora készítésével töltötte el az időt, addig a csapat egy másik része az előre megadott felszerelésből megépítette az éjszakai bivakszállásunkat.
Viszonylag hirtelen lett reggel, és némi tudatlanságban láttunk neki a reggelinknek. Ne feledjük, hogy a reggeli fogalma alatt kicsit mást értünk. Hamarosan megkaptuk az instrukciókat papíron, így már nem volt akadálya, hogy a megadott időre összepakoljunk mindent. A túra elején megkerestük a legmeredekebb (legalábbis szerintem) kaptatókat a Bükkben. Természetesen nem azért, mert ez volt a csapat minden vágya, csupán a kapott instrukciók alapján arra ment a legrövidebb út.
Ezen a napon már sokkal kevesebb jutott az együtt töltött időből. Egy váratlan pillanatban egy állítólagos természeti katasztrófa hatására sajnos ketté kellett válnunk. Gyorsan új utasításokat és információkat kaptunk. Éles elmével felmértük a helyzetet, miszerint új feladatként a másokért való küzdés került képbe. Bár fizikailag két csoport voltunk a hegység két külön részén, különböző célokkal és más-más úton, az eljutás lehetetlen volt a másik csoport nélkül. A kapott információk a másik csapatot segítették. Ilyen volt a vak térképnek sem mondható lap néhány ponttal, amiket érintenünk kellett. Na, de hogy kommunikáljunk, ha nem rendelkezünk a 21. század okos csodájával? „Szerencsénkre” voltak velünk „droidok”(trénerek), akik segítségünkre voltak a távkommunikációban. Ugyanakkor a képzés lehetőséget adott, hogy újra felértékeljük ezt a lehetőséget a meghatározott időkorláttal.
Az egész nap folyamán összesen 1 óra állt rendelkezésre, hogy telefonon kommunikáljunk a csapat másik felével. Ez előre soknak tűnik, de hamar szembesültünk vele, hogy a kapott idő bizony nagyon véges. Ahogy az életben, itt is megtapasztaltuk, hogy bár látni kell a nagy és végső célt, az oda vezető úton még sok a teendő. Érdemes minden állomást bejárni, mert sosem tudhatjuk, hogy milyen segítséget kapunk, vagy adunk másnak a kisebb akadályok legyőzésével. A különböző feladatok elvégzése után lehetőségünk volt dönteni, hogy a saját csapatunknak, vagy a másiknak segítünk.
Ezen a napon körülbelül 16 órán keresztül tettünk fel (vagy tettek fel mások) kérdéseket és próbáltuk megválaszolni. De biztos erre kell menni? Nem hívjuk fel őket? Most hol vagyunk? Mit kerestek? És ha bevállaljuk? Feladjuk? Mi van, ha azt mondjuk, hogy ez nem megy? Kérjünk segítséget? Hol lehet a másik csapat? Ott a helyszínen a legtöbben úgy éreztük, hogy – pillanatnyilag – fizikai teljesítő képességünk határára kerültünk és mentálisan is erősen megviseltek voltunk a rengeteg újratervezés miatt. Ezt bizonyítja, hogy az egyik csapat közel 2 órát töltött egy gyakorlat megoldásával, ami normál körülmények között maximum fél óra lett volna. Végül elértük a célt. De teljesítettük a feladatot?
Az általunk készített meleg vacsoráról néhányan hajnali 2-kor sem voltak hajlandóak lemondani, így az előző éjszakához képest még rövidebb alvás következett a már tovább fejlesztett bivakszállásunkon. Éjszaka ismét voltak rókák a közelben, így az őrségnek ismét igen nagy szerepe volt. Másnap reggel a maradék élelmiszerünket magunkhoz véve indultunk vissza a civilizációba. Közösen elkezdtük feldolgozni az élményeket mely még mindig tart.
A felkészítést az Imre herceg terv – közelebb egymáshozprojekt támogatta.
