„Vitéz idők voltak!”

Idén 30 éve, hogy a Magyar Cserkészszövetséget nyilvántartásba vette a Fővárosi Bíróság, így több mint 40 év kényszerű szünet után ismét legálisan működhetett ifjúságnevelő közösségünk. Kik játszottak ebben szerepet, hogyan sikerült „hazahozni” a vezetőképzést, miért kellett változtatni a módszereken, hogyan jelent meg a csapatok szintjén az újjáalakulás folyamata?Ebben az évben igyekszünk minél többeket elérni, meséljék el az általuk megélt eseményeket. Lendvay Endre cst. (1909.) a budakeszi csapat újraalakulásakor az elsők között fogott munkába. Az ő segítségével idézzük fel a korabeli eseményeket.

MCSSZ: A budakeszi csapat egyik újjáalapítójaként miként emlékszel vissza az első évekre?

Lendvay Endre:Nagyon lelkes voltam, és rendkívül elfoglalt. Akkortájt kezdtem az egyetemet, szerveztük a cserkészcsapatot, ami rettentően sok kihívással járt. Az internet világa előtti időben járunk, információkért az Országos Széchényi Könyvtárhoz kellett fordulni. Ekkoriban oldották fel a zárolás alól a korábban titkosított anyagokat. Személyesen mentünk el a dokumentumokért, kikértük a szigorúan néző könyvtáros néniktől, akik kis kocsin tolták ki a régi könyveket, amikből aztán tudtunk jegyzetelni. Nagyon izgalmas dolog volt könyvből tanulni a cserkészetet.

MCSSZ:Sokan voltak azok, akik nosztalgiát tápláltak a cserkészet iránt anélkül, hogy lett volna személyes tapasztalatuk; nagyszülők, szülők visszaemlékezései alapján lettek kíváncsiak. Te miért vágtál bele, mi kötött a cserkészethez?

LE:Engem semmi, ilyenfajta gyökereim nem voltak. Néha édesapám mesélt egyest-mást, egy táborban meg is fordult, de még csak kiscserkész volt. Valójában nem ez volt az, ami megmozdított engem. Sokkal inkább az, hogy részt vettem a budakeszi hittantáborok szervezésében, még egy kis hittanos csoportom is volt. Kézenfekvőnek tűnt, hogy jó lenne valami olyan szervezeti keretet találni, amihez lehet kapcsolódni. Ez már a nyolcvanas évek közepén is kérdés volt!

Száraz Laci atya volt a káplánunk, egy nagyon hiteles, mély lelkiségű ember. Ő is nagyon szorgalmazta, hogy mozduljunk el valamilyen szerveződés irányába. Gyakran forgattuk NikoszKazantzakisz: Isten szegénykéjecímű regényét, mely Assisi Szent Ferenc életéről szól, kézről-kézre járt a csoportunk tagjai között. Gondoltam, milyen lenne, ha egy ferences harmadrendi közösség formáját választanánk? Mit tudtam akkor én 16 évesen, hogy ennek mik a feltételei. Felkerestem a pasaréti ferenceseket és előadtam a terveimet. Inkább félelemmel vegyes gyanakvással találkoztam, semmint örömteli, szeretetteljes fogadtatással.

Hallottunk a Regnumról, az ifjúsági zarándoklatokon láttuk, milyen talpraesetten, összeszokottan mozognak. Megkerestük őket is, de valamiért nem élveztünk feltétlen bizalmat, nem volt olyan egyszerű akkoriban idegenként csak úgy csatlakozni hozzájuk. Ma már érthető: voltak addigra rossz tapasztalataik, súlyos sebeket kaptak, ez okozta az óvatosságukat. De mégis ez vezetett bennünket a cserkészethez, hiszen a regnumosok is alkalmazták a cserkészmódszereket. Lassacskán, innen-onnan szedtem össze az információkat, és éreztem, hogy na! Ez lesz a mi utunk. Lehet? Nem lehet. Végül a szabadjelzést az adta meg, hogy a rendszerváltással kinyílt a világ. Én akkor voltam elsőéves egyetemista, már a hátam mögött a katonasággal.

MCS: Szerepet vállaltál a vezetőképzésben, a vezetőképzés körüli feladatokban a kilencvenes évek elején, amikor még nem voltak megszilárdítva az újra rakott alapok. Milyen munkát jelentett ez?

Vitéz idők voltak! Fel sem merült bennem, hogy bekapcsolódjak a vezetőképzésbe, nekem csak a csapatnál jelentkező igények, feladatok voltak akkor a legfontosabbak. Egyszer csak ott voltunk hetven gyerekkel, akik cserkésznek jelentkeztek! Annyit már tudtam, hogy korcsoportok szerint őrsökbe kell őket szervezni, igen ám, de ki vezesse őket?! Addig oké, hogy a nagyobbak a kisebbeket, de mit csináljanak velük? Magyarán egy teljesen rossz gyakorlattal indult a cserkészcsapatunk a fejlődés útján, ma ezt senkinek sem javasolnám. Napról napra készültünk fel a következő őrsikre, én pedig „A” hétről „B” hétre az őrsvezetők képzésével. Megkerestünk külső szakértőket, például énektanárokat, hogy tanítsák meg az énekeinket, hiszen az is szerepel a próbarendszerben.

Így jutottunk el ahhoz, hogy szükség lett egy vezetőképző táborra, ahol a csapatom 14-15 éveseit fejleszthettük. Még ugyanabban az évben jelentkezni tudtam az MCSSZ által meghirdetett őrsvezetőképző képzésére, ahol HP (polgári nevén Grynaeus András) volt a parancsnok. Nekem ez azért is nagyon fontos esemény volt, mert azt reméltem, hogy ezáltal a továbbiakban hivatalosan is képezhetem a csapatom vezetőit. Igen ám, de a tábor végén felkért Hopu, hogy vegyek részt a központi vezetőképzésben, mint táborparancsnok. Örömmel vállaltam azzal a feltétellel, hogy az én csapatom vezetőit is hozhassam. Így keveredtem a vezetőképzésbe. Persze nekem nem felet meg a Pál utcai fiúk, mert én olyan típus vagyok, hogy nekem nem jó semmi, ami készen van. Ezért megcsináltuk az Eger keretmesét. Az őrsvezetőképzés nálunk egy darabig azzal ment tovább. Később tovább léptem a segédtiszti képzés felé, ott kiképző lettem. Az ŐVVK-ban pedig egy idő után kinőtt egy újabb csapat, akik aztán az Esztergomkeretmesét alkották meg. Ez a folyamat így alakul, egyébként nagyon helyesen, mert ez a cserkészet. Haladunk, gondolkodunk, visszük tovább a dolgokat, kialakítunk új utakat.

Nem véletlen, hogy a régről elővett cserkészet, annak rendszere, működése ebben a környezetben nem működhetett a korábbiak szerint. A rendszerváltás utáni időszak elég komolyan felfedte a hiányosságokat: hiába volt a búvópatak cserkészet, hiába őrizték a parazsat a hamu alatt az Öregek, mikor hirtelen ki lehetett állni a napra, kiderült, hogy nem elég vonzó, nem elég nagy a meggyőző ereje ennek a cserkészetnek, ha csupán újra gomboljuk a régi kabátot.

MCSSZ: Szerinted mi volt a valódi teljesítménye annak, hogy az öregek parazsa, a külföldi cserkészet tudása és az újak végül megformáltak egy új vezetőképzési irányt?

LE: A küzdelem, maga. Az, hogy egyáltalán rájöttünk arra, valami újat kell alkotni. Eltartott egy ideig, míg ráébredtünk: sem átvenni a 40-es évek gyakorlatát, sem a külföldi magyar cserkészek sok kompromisszummal megalkotott gyakorlatát – nem elég jó út. Mert mi nem a diaszpórában vagyunk, nem egy tündöklő, ereje teljében lévő cserkészet 30 éves tapasztalatával a hátunk mögött.

MCSSZ: Akkoriban is nagy átalakulás előtt állt a világ, most is ilyen időket élünk. A kommunikációs felületeink megváltoztak, az információ feldolgozási ideje lerövidült, nehezebb közösségekbe hívni a gyerekeket.

LE:Most ismét megújulás előtt áll a cserkészet, nem csak a változó világ miatt. Minden egyes személyben megvan a lehetőség erre, aztán őrsi, csapat és az MCSSZ szintjén is. Most – és nem csak a 30 év miatt – egyszerűen ott tart dinamikájában a magyar cserkészet, hogy felhalmozódtak a tudások, tapasztalatok, kialakultak irányzatok, nézetkülönbségek, melyek már feszegetik a szűröket. Most talán van egy olyan időszak, hogy magunkba nézhetünk, újra gondolhatjuk dolgainkat. Ez a szakasz, ahová most értünk, nagyon izgalmas! Pont ugyanolyan kihívásokat jelenthet a mostani fiatal vezetőknek, mint annak idején az alakulás nekünk, azzal a különbséggel, hogy itt vagyunk mi, nem túl öregek, és nagyon szívesen segítünk és részt veszünk benne.