Cilu nénit talán mindenki ismeri cserkész körökben. Vidám és erős személyisége garancia arra, hogy a cserkészek elé jó példát adjon. Ilyen egy hiteles öregcserkész! Most állami elismerést is kapott “a magyar cserkészek országhatárokon és generációkon átívelő összetartozását erősítő, példaértékű munkája elismeréseként”. Szentirmai Józsefné, Cilu néni a Magyar Cserkészszövetség 100/ö Baden-Powell Központi Öregcserkészcsapatának újraalapítója és parancsnoka a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetésben részesült. Vele beszélgettünk a cserkészet időtlen értékeiről, a gyermekkoráról, emlékeiről.
MCS: Mikor találkoztál először a cserkészettel?
Szentirmai Józsefné, Cilu: Én beleszülettem a cserkészetbe. Édesapám már a 4. Cserkész Világtalálkozón, Gödöllőn is tisztként vett részt. Aztán a leendő férjem – akit már akkor ismertem – ott lehetett 16 évesen a világháború előtti utolsó dzsemborin, Franciaországban. Onnantól fogva a mi életünk a cserkészetről szólt. A megszüntetés után persze nagyon óvatosan folytattuk a munkát egy „turistacsoport” formájában. Így próbáltuk életben tartani a cserkészeszményt, a dalokat és mindent, a jellegzetes eszközeink nélkül ugye – azok el voltak rejtve. Nem is igen mertük azt remélni, hogy még a mi életünkben igazi cserkészetet élhetünk, újra.
A rendszerváltozással ez megtörténhetett, először a Múzeum Kávéházban, aztán a gázgyári összejövetellel, majd januárban hivatalosan is bejelenthettük a Magyar Cserkészszövetséget. Ezeket mi mind végigéltük az én párommal a központban, akinek mindig volt valamilyen tisztsége. Kezdetben ő a cserkészet pénztárosaként dolgozott, míg én mellette adminisztratív feladatokat láttam el. Akkoriban került sor arra, hogy megalapítsuk a 100-as csapatot dr. Bakos Miklós vezetésével. Azt a fiatalok nem is tudják talán, hogy a világon egyedül a magyaroknak van/volt öregcserkészete. Úgyhogy ez a 100/ö éppen úgy újjáalakult ekkor, mint az összes cserkészcsapat, amelyik csak tehette. Aztán Bakos Miklós betegsége miatt az én Jóskám vette át a csapat vezetését. Természetesen akkor is én voltam a „háttérember”, és csak zárójelben mondom, hogy ez a kitüntetés nekem azért is egy óriási élmény, mert világ életemben mindig valahol a második sorban kullogtam. De hát ott volt a helyem, ott várt a munka.
MCS: Jobb később, mint soha, ugye erre mondják azt…
SZJC: Hát persze! Viszont mi nem csak magunkban voltunk, az öregek. Szerveztük és vittük például egy megalakuló csapat első táborát, látogattunk csapatokat, egyfolytában kapcsolatban voltunk a fiatalokkal. Majd később az én Jóskám lett az öregcserkész vezetőtiszt, ezt a posztot azóta megszüntették. Amikor meg ő beteg lett és elment az örök táborba, rám maradt a csapat. Ez 17 évvel ezelőtt történt. Én akkor elhatároztam, hogy hűséggel folytatom az ő munkáját, hisz én a cserkészetet édesapámtól örököltem, majd vittem tovább a férjemmel; ez az Ő cserkészetük. A csapatot is úgy vettem át, hogy pontosan azt folytatom, amit az én Jóskám elkezdett. Ez a kitüntetés nekik is szól!
MCS: Menjük akkor vissza az időben. Édesapádtól milyen cserkészetet láttál? Hol járunk, merre éltetek?
SZJC: Akkor mi Székesfehérváron éltünk, ő a Nemzeti Bank fiókját vezette, és az első világháborús hadiárvák csapatának volt a parancsnoka. Mindkét fiának ő vette ki a fogadalmat, de valahogyan mégis én voltam az, aki az apukájával szeretett elmenni mindenhova. 10 éves lehettem, amikor már vitt magával táborlátogatásokra, hadijátékokra.
MCS: Pedig akkoriban még nem volt közös fiú-lány cserkészet!
SZJC: Nem, bizony! Mégis bevitt engem a fiúk közé. Nekem leánycserkészeti tapasztalatom nem is lett. Emlékszem, még a bátyám táborába el is jutottam édesanyám kíséretébe, ahol én egy szál magam maradtam egy fiú táborban egy kis parancsnoki sátorban, miután anyámnak el kellett jönnie a beteg testvéremmel. Aztán jött a háború, mi elköltöztünk Nagykanizsára, azután még egy-két évig volt cserkészet, majd jött az illegalitás. ’45-ben láttam meg a Jóskát már ott, Kanizsán, amint cserkészegyenruhában vitte az édesanyja kosarát. Gondoltam, ő kéne nekem!
MCS: Kiszúrtad magadnak Jóskát…
SZJC: …én ki, de egy kicsit sokat kellett rá várni, míg végig udvarolja a barátnőimet. Én meg mint a pók, beültem a sarokba, aztán vártam. Megvártam. Megérte. 52 évet éltünk együtt úgy, hogy az égvilágon mindenben együtt voltunk, a turista társaságon át a sízésig, az evezésig, de mindenekelőtt, a cserkészetben.
MCS: A világ nagy vallásainak megmaradása, fennmaradása mindig az ortodoxiának tudható be, a konzervatívabb irányzatoknak. Azt mondják, azért van erre szükség, hogy a gyökerek szilárdak maradjanak, még ha az idők hoznak változásokat az életünkbe, a vallásokba. A mi hiper-sebességű világunkban mit tanácsolsz a cserkészeknek, akik most gyerekek?
SZJC: Röviden, az legyen az iránymutatás, hogy élje meg a régi értékeket a mai keretek között. Vagyis ne adja fel a régi értékeket, mert ezeket transzponálni kell a mai dolgokra. Itt van például a koedukáció kérdése: nem lehet másképp csinálni a cserkészetben sem, hiszen a mindennapok is ekképpen telnek. Tudod, mikor az öregcserkészek morognak, hogy de ez nem így volt régen, meg feladjuk az elveinket. Akkor én csak azt a példát hozom fel, hogy ugye a katolikus egyház konzervatív és csak lassan dönt a változás mellett? Igen. Akkor gondoljatok bele, hogy mi fiatalkorunkban a misét latinul hallgattuk. Ha valaki azt mondta volna, hogy egyszer magyarul fogjuk hallgatni, mit szóltatok volna hozzá? Na látjátok!
MCS: Aztán nem morgolódnak?
SZJC: Mert erre nincs mit mondani! Vannak nekem ilyen dolgaim amúgy… Könnyű nekem, mert mindent a szerint csinálok, mint a Jóska, neki meg nagy tekintélye volt.
MCS: Amikor volt lehetőségünk belelesni abba a munkába, amit ti havonta egyszer szerdánként végeztek a székházban az öcs gyűlésen, azt láttuk, hogy ezek a törékeny kis öregurak bizony úgy viselkednek, mint a rosszcsont kiskölykök. Mit szól ehhez a parancsnokuk?
SZJC: Végül is én világ életemben fiatalokkal szerettem foglalkozni, köztük lenni, aztán mégis a Jóisten az öregeket varrta a nyakamba. Én azért mégis igyekszem olyan dolgokat kitalálni, ami játékossá teszi a gyűléseinket, emellett pedig feladatokat adok nekik. Tavaly azt találtam ki, hogy a kezdő imát kicsit helyzetbe hozom, hisz annyiszor mondtuk már el életünkben, talán oda sem figyelünk rá. Gondoltam, ezen túl önkéntes alapon – de ha nem lesz jelentkező majd sorsot húzunk -, minden egyes alkalommal egyvalaki saját szavaival mondja el a kezdő imádságot. Mondani sem kell, nagyon bevált, mert erre kénytelenek készülni!
MCS: Hányan vagytok ebben a csapatban?
SZJC: Most 21-en. Ami a díjat illet, mondtam is nekik, hogy ezt én egyedül nem kaptam volna meg, mert a munka közös volt. Mögöttünk van 25 öregcserkész találkozó! „Vegyétek úgy, hogy ez a kitüntetés mindnyájunké.”
MCS: A napokban segítségre szorultál, vérre volt szükséged egy beavatkozáshoz. Mondhatjuk, hogy életmentő műtét?
SZJC: Hát, körülbelül. De inkább kis százalék esélyem van rá, hogy jóindulatú, 90 százalék, hogy nem, és akkor hasnyálmirigy rákban fogok meghalni egy év, plusz mínusz pár hónapon belül.
MCS: A műtét mit tud segíteni? Milyen beavatkozásról van szó?
SZJC: Keresztülvágnak. (nevet) Képzeld el, ez olyan csodálatos dolog, mert már faragják az örök hűség szobrát rólam. Egy ilyen nem sűrűn előforduló betegséget én végig csináltam az én Jóskámmal, egyedül. Úgyhogy én pontosan tudom, ez miről szól, azt is tudom, hol van vége, azt is, hogyan. De nekem nincs veszteni valóm. Mióta kiderült én ennek úgy megyek neki, hogy ezen csak nyerhetek: ha olyasmit találnak, ami jó, akkor maradok és csinálom, amit eddig. Ha meg nem, akkor boldogan megyek a Jóskámhoz az égi táborba, aki már biztosan unatkozik.
Nagy Emese
Friss: Cilu néni kapott elegendő és megfelelő vért a műtéthez. Várjuk az eredményeket!
