Néhány nap alatt bejárta az internetet a kárpátaljai cserkészek kezdeményezése, amihez a Magyar Cserkészszövetségek Fóruma, s annak tagszövetségei is csatlakoztak. 2020. június 4-én, budapesti idő szerint 20:20-kor világszerte magyarok ezrei gyújtják meg az összetartozásunkat jelképező tüzet. Most egy kárpátaljai magyar cserkészvezetővel készült beszélgetést olvashattok – összetartozásról, cserkészetről, a közös tűzgyújtásról, és persze a NEK is szóba került.
Szerző: Tóth Márton
Kérlek, mutasd be magad néhány mondatban!
Popovics Emese vagyok, idén töltöm a tizennyolcat. Kárpátalján, azon belül Munkácson élek a szüleimmel és négy testvéremmel. A zene és a népzene világa mindig is elvarázsolt, nagyon sok évig hobbiként űztem. Azonban annyira beleszerettem, hogy most a Debreceni Zenede – ma már: Debreceni Kodály Zoltán Szakgimnázium – szakmai képzésének népi ének tanszakán tanulok.
Hol és mióta cserkészkedsz?
Munkácson, immáron 10 éve. Kiscserkészként kezdtem, de ma már mint őrsvezető próbálom jobbá tenni a világot.
Egy kárpátaljai magyar fiatal számára mi mindent jelent a cserkészet?
Tulajdonképpen egyfajta magyarságmegőrző funkciója van. Ez az egyetlen olyan hely, ahol egyszerre gyakorolhatjuk a hitünket, a kultúránkat, a hagyományainkat, és ami talán a legfontosabb, hogy mindezt magyarul tehetjük meg. Számomra biztonságot jelent a tudat, hogy egy olyan erős közösségnek vagyok a tagja, ahol szabadon használhatom az anyanyelvemet.
Mostanra már világszerte több ezren csatlakoztak az Összetartozásunk Tüze kezdeményezéshez. Hogyan indult? Honnan jött az ötlet, és hol tart most a projekt?
A magyar cserkészeknek már korábban is volt több tűzgyújtási akciója (1933. Gödöllő, 1996. Kárpátalja, 2003. KMCSSZ különböző szervezetei), de azok nem voltak ilyen nagyszabásúak. Úgy gondoltuk, hogy Trianon 100. évfordulójára valami látványos, maradandó élményt adó és méltó megemlékezésre van szüksége a magyaroknak, szerte a világon. Hiányérzetünk is volt, hiszen a járványügyi helyzet miatt nem szervezhet senki nagyszabású centenáriumi rendezvényt. Amint kész lett a weboldal, szinte futótűzként terjedt az internet különböző csatornáin.
Amikor kitaláltuk, azt reméltük, hogy elérjük az ezer tüzet vállalók számát, ehhez képest már az ötezerhez közelítünk. Majdnem kétezer településről, a világ hatvanöt országából.
Jó látni, ahogy mind több és több helyen jelenik meg a térképen a kis tűz ikon, jelezve: itt is lángra lobban majd Összetartozásunk Tüze.
Mindenképpen csodálatos dolog látni, hogy mennyien csatlakoznak hozzánk és hirdetik ezt a kezdeményezést! Minden várakozásomat felülmúlta az, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen sok emberhez eljutott az akció híre, és ennyien részt is vesznek benne.
Amellett, hogy jó ezt látni, milyen más formákban tapasztalható még meg, hogy összetartozunk?
Véleményem szerint a személyes kapcsolatokban nyilvánul meg a legjobban a nemzeti összetartozás.
Idén 100 éves a trianoni békediktátum, és 10 éve tartjuk, szintén június 4-én, a Nemzeti Összetartozás Napját. Szerinted lehet-e ünnepelni ezen a napon, s ha igen, mit?
Nem. Ünnepnek nincs helye, viszont a 100 éve tartó területi szétszakítottságunkat csak a nemzeti összetartozásunkkal tudjuk ellensúlyozni.
Mit gondolsz, a jövőben milyen szerep juthat a cserkészetnek abban, hogy megéljük összetartozásunkat, országhatárokon átívelő magyarságunkat?
Nem számítok sok változásra, hiszen már most is rengeteg nemzetközi tábor, illetve program kerül megrendezésre, továbbá – amint már említettem – az identitásőrzésben is élen jár a cserkész mozgalom. Esetleg nem minőség-, hanem mennyiségbeli változást tudok elképzelni a programok terén. A cserkészet az élő közösség megteremtésében a legjobb!
Te már jelentkeztél a NEK cserkész önkéntesei közé. Miért döntöttél így?
Ez nagyon egyszerű: ott a helyem! Mint cserkész, mint katolikus, mint magyar. Hiszen NEKem szól.
A CserkészekNEK csapat igyekszik lélekben is készülni, hogy 2021 szeptemberében minél jobban meg tudjuk élni a találkozást egymással, Jézussal. Ahogy egy szentmisében vagy imádságban is jó újra az Úrhoz mennünk, akár az Eucharisztiában is vele találkoznunk, úgy most, a hiányt sajgóan megmutató karantén időszakot követően is annál nagyobb öröm a viszontlátásé. Nagyobb időtávokban gondolkodva pedig fájdalmas kényszerkaranténok váltak mostanra átjárható a magyarságot illetően is – így talán Trianon sebe, ha lassan is, de gyógyul. Föl tudnál-e idézni lelki életedből vagy akár a mindennapok forgatagából olyan találkozásokat, melyek gyógyítóan hatottak rád?
Természetesen van ilyen. Minden találkozás egy ajándék. Ami most eszembe jut, az talán három hete történt. Két nagyon kedves barátnőmmel kibicikliztünk egy közeli dombra, és csaptunk egy pikniket. Csak ültünk, és beszélgettünk órákon át.
Tökéletes végszó. Azt hiszem, ezekre az alkalmakra van nagy szükségünk – sok találkozásra, beszélgetésre, meghallgatásra – ma s a következő száz meg ezer esztendőben. Még sok ilyen ajándékot kívánok neked.
