Bejrútban a múlt hónap elején közel háromezer tonna ammónium-nitrát robbant fel. Az anyagot szabálytalanul tárolták. A detonáció ereje hatalmas volt, hazai léptékben mérve olyan, mintha Budapesten a nagykörúton belül minden elpusztult volna. A katasztrófa legalább 190 ember életét követelte, hatezernél többen sérültek meg. Magyar orvosok az elsők között nyújtottak segítséget a helyszínen, köztük volt egy cserkésztestvérünk is.
A magyar külügyminisztérium a már több hazai és külföldi bevetésen részt vett Debreceni Egyetem Különleges Orvos- és Mentőcsoportját (Dekom) bízta meg, hogy orvosi segítséget nyújtson a katasztrófa sújtotta Bejrútnak. A Dekom négyfős egységének tagja volt Dr. Constantinovits Miklós csst. (46.), az esztergomi kórház sürgősségi osztályán és a pécsi helikopteres mentőegységnél dolgozó orvos.
VL: Első bevetéseden vettél részt a Közel-Keleten. Hogy kerültél a Dekomba?
CM: Az esztergomi kórház sürgősségi osztályának vezetője ajánlatára – aki debreceni – kerültem be a csoportba. Szakmai egyeztetések után harmadnapra már utaztunk is a libanoni fővárosba, miután a családom is engedélyezte az utat.
VL: Ki kellett szállnod a beosztásodból a munkahelyeden, miközben kisgyermekes családapa vagy. Elég gyors lehetett a csomagolás.
CM: Tekintve a cserkészmúltat, egyszerű volt. A családdal viszont már nehezebben alakult: éppen a robbanás ideje alatt voltunk a Balatonnál, utána lett volna néhány nap munka, majd úgy terveztük, hogy folytatjuk a későre csúszott nyaralást, Aggteleken. Részemről ez utóbbi elmaradt, a sürgősségi műszakokat pedig sikerült elcserélnem másokkal. A csomagolásnál át kellett gondolni, mire lesz még szükségem a szokásos dolgaimon túl: vettem egy power bankot, egy jobb teljesítményű fejlámpát – minden olyan dolgot, ami jól jöhet egy katasztrófa sújtotta helyzetben. Például a Dekom protokollja szerint vittünk magunkkal egy nagy ládányi élelmiszerkonzervet, kizárólag ebből fogyasztottunk az első néhány napban a szervezetünk, gyomor- és bélrendszerünk akklimatizációja miatt. Egyáltalán, fel kellett derítenünk, milyen lehetőségeink lesznek ott a táplálkozást, tisztálkodást illetően, van-e fertőzés-veszély.
VL: Mi várt ott titeket? Orvosként felülmúlta a várakozásaidat?
CM: Teljesen más volt, mint amire elsőre számítottunk. Hamar kiderült, hogy egy komplex krízisben van az egész ország, mind gazdasági, mind politikai értelemben. Ezt tetézte még a robbanás egy humánkatasztrófával. Ennek ellenére két és fél nappal a konkrét robbanás után már nem hevertek holttestek az utcán, nem voltak ellátatlan betegek, nekünk a már megoperáltak műtét utáni konzultációjába, vizsgálatába lehetett bekapcsolódni. Másrészt a kórházak állapotfelméréséből kiderült, hogy milyen eszközökre lenne szükségük, az expedíciónk ezeket az igényeket közvetítette a külügy felé.
Jó volt átélni azt, hogy a libanoni egészségügyi rendszerben dolgozóknak egy jóleső és fontos támogatást jelentett a részvételünk; hogy nem hagyta őket magukra a világ, érdeklődünk a sorsuk felől és segítünk, amint kell. Miközben az országban tüntetések zajlottak, az ott megsérültek ápolásában, kezelésében számíthattak ránk, külföldi orvosokra, ezzel szintén kicsit tehermentesíthettük őket. Vittünk magunkkal az elsődleges ellátásban használható speciális kötszereket, különféle gyógyszereket, antibiotikumokat, melyekből a gazdasági válság miatt az ország hiányt szenvedett.
VL: A robbanás a kikötőben, egy raktárban történt. Értékeit tekintve milyen környék volt ez?
CM: A dokk közelében terült el a belváros, az összes szórakozóhely, kávézók, kis éttermek, ruhaboltok. Ezek teljesen megsemmisültek. Úgy tudnám lefesteni, mintha az Oktogontól a Dunáig csak törmelék borítaná a területet. Betört, földön heverő üvegtáblák, leszakadt teraszok, autók a romok alatt, mindent vastag por lep be. Amerre a szem ellátott ebben a nagykörútnyi ívben, minden a földdel lett egyenlő, megszűnt minden élet. Sosem láttam még ehhez hasonlót. Belegondolni is nehéz, milyen sokan váltak földönfutóvá.
Az újabban épült házak úgy néztek ki, mintha visszabontották volna szerkezetkész állapotba, a mi szállásunk elvileg a jobbak közül való volt, csak a két alsó emelete volt teljesen bezúzva. Az ablakokat nylon fóliával pótolták, hogy ne verjen be az eső.
VL: A csoporton belül te cserkészként hogyan élted meg az együttműködést, miben kamatoztattad a tudásodat?
CM: A cserkészetből jött tervezési rutin, a rugalmasság élesben visszajött! Egykor a kagylós STVK-ban éltem át hasonlót, amikor random 3 ismeretlen emberrel kellett feladatokat megoldani, egymásra hangolódni – ezekkel a kollégákkal a repülőtéren ismerkedtem meg. Azonnal feladatok tornyosultak előttünk, a csomagok eljuttatásától, az adományok adott intézménybe juttatásáig, az aprónak tűnő ügyektől a nagyobbakig. Egyiptomból alig akartak bennünket tovább engedni, Libanonba pedig azért jutottunk be nehézkesen, mert a katonatiszt szerint nem volt megfelelő a Covid-tesztünk, hosszas győzködés után sikerült elhitetni vele, hogy azok tényleg érvényes papírok. Ebben a helyzetben minden más értelmet kap egy olyan helyszínen, ahol bármikor elmehet az áram, akadozhatnak a közmű-szolgáltatások. Ilyenkor a cserkészeben megtapasztaltak nagy segítségemre voltak. Esténként a beszélgetések során próbáltuk pótolni a kimaradt hagyományos ismerkedést, és persze fény derült arra, hogy mit adott hozzám a cserkészet.
VL: Annak ellenére, hogy a munkád során már sok mindent láttál, mi volt az, ami mégis szíven ütött Bejrútban?
CM: Két dolog jut eszembe, az egyik orvosi eset. Az egyik műtét utáni konzultáció során egy nyolcéves kislány terápiájában vett részt csapatunk neurológusa, ő volt az, aki megállapította, hogy a gyerek agyhalott. Onnan nincs visszaút. Ami pozitívan érintett, hogy láthattam, mekkora az összefogás a lakosság részéről, ahol helyi cserkészek, civilek romokat takarítanak, bontják a romokat, sepernek, rakják a téglákat, autókat szabadítanak ki a rendőrökkel és a tüntetőkkel közösen. Az állami hatalom gyenge lábakon áll, az emberek gyakorlatilag magukra lettek hagyva ebben a helyzetben.
Szöveg: Nagy Emese
Fotó: AFP
