A cserkészetünkben fontos helyet kapnak a szertartások. Ezek csapatonként különbözőek lehetnek, de nagyon gyakran mutatnak rokon vonásokat. Ez részben a közös szervezeti kultúrát kialakító vezetőképzésnek köszönhető, részben viszont annak, hogy azonos kulturális elemekből építjük fel ezeket, sokszor nem is tudatosan.
Biztosan mindenki olvasott már a törzsi beavatási szertartásokról, vagy látott már ilyet. Minden kultúrában megjelenik valamilyen formában. Egyes esetekben igen véres lehet, nagy szenvedésekkel járhat. A mi európai kultúránk szemüvegén át érthetetlennek tűnik, hogy egyes afrikai törzsek miért tesznek ki gyerekeket ma is olyan fájdalmas megpróbáltatásnak, mint például a körülmetélés? Mielőtt azt gondolnánk, hogy a mai társadalmunkban ezek már csak csökevényesen vannak jelen, gondoljunk csak a helyenként igen komoly hagyományokkal rendelkező iskolai beavatási szertartásokra, mint amilyen a gólyaavatás, “pecurozás”, “fikáztatás”, de gondoljunk csak az új vadászok elfenekelésére. De nem is kell messzire mennünk, az egyházi szertartásainkban – keresztelés, bérmálás, konfirmáció, barmicvó, stb. – is tetten érhetjük ezeket a szokásokat. Folytathatnánk a sort a sportokban megjelenő formáival, de belemelegednénk: órákig sorolnánk az általunk ismert beavatási szertartásokat, vagy épp azokat, amelyeken átestünk magunk is.
Ebben az írásban röviden körbejárjuk, miért is léteznek a beavatási szertartások, van-e rá szükség a modern társadalmakban, és mi a viszonyuk a cserkészetünkkel.
Az ember társas lény. A csoportba tartozásunk olyan elemi szükségletünk, mint az evés, vagy az ivás. Ha nem sikerül társas kapcsolatokat kialakítanunk az lelki betegségekhez vezethet. A társas lét így a létezésünk alapvető formája.
A társadalomba való beilleszkedésünk az egyik legfontosabb kérdése életünknek, és egyáltalán nem egyszerű és nem magától értetődő folyamat. Ami a mai világunkban kihívás, az az archaikus társadalmakban létkérdés volt. Csak a csoport tudta megvédeni az egyéneket a külső veszélyektől, az éhezéstől, a betegség, a fiatalkor és az öregség jelentette kiszolgáltatottságtól. Ezért a csoport minden tagjának be kellett tudnia töltenie a szerepét, hasznos tagnak kellett lennie.
A csoportba való betagozódás műveletei meghatározott gyakorlatokhoz, cselekvési formákhoz kötött. Ilyen viselkedési tradíciók a beavatási szertartások. Az avatási rituálék ugyanakkor nem nélkülözhetik a csoport által képviselt értékek és normák misztifikált jelenlétét, így a szertartások során gyakran találkozunk a csoport szent tulajdonsággal felruházott szimbólumaival.
(Lakatos Gábor – Beavatási szertartások)
A beavatási szertartások során a beavatandó egy csoport tagjává válik. Fontos szempont, hogy a csatlakozó egyén számára a csoportnak vonzónak kell lennie. Vagyis a csatlakozás számára előnyökkel járjon. Amennyiben a csatlakozás nem kötelező, a beavatási szertartás csak akkor működik, ha a beavatandó számára a közösség, amelynek a beavatás során részévé válna, vonzó. Szeretne ő is a tagok köz emelkedni, szeretne olyan lenni, mint a közösségbe tartozó egyének.
Hogy elnyerje a tagságot, és ezáltal részesüljön a közösséghez való tartozással járó előnyökből, az egyénnek valamilyen próbatétel vagy áldozat által kell bebizonyítania, hogy méltó a tagságra. Ezek a hagyományok által támogatott és szentesített aktusok a beavatási szertartások.
A hagyományok, a generációkról generációkra öröklődő szokások teszik ezeket a rítusokat legitimmé és emelik egy spirituális szintre. A beavatási szertartások szent tartalom nélkül kiüresednek. Profán térben értelmetlenné válnak, szívatássá degradálódnak. Nézd meg a mai gólyatáborokat.
A beavatási szertartás során megjelennek a csoport értékei is, gyakran szimbólumokon keresztül. A cserkész nyakkendő is egy ilyen szimbólum, amely a fogadalmunk és ezen keresztül a cserkésztörvényeink szimbóluma. Aki hordja, az magáévá tette őket. A csoport értékei fennmaradásának biztosítékaként is szolgál a beavatás. A beavatott elfogadja, magáévá teszi azokat, majd vele a szervezeti kultúrát is. (Éppen ezért a csoport értékeinek a változása meg kell, hogy jelenjen a beavatási rítusokban is.)
A beavatási szertartásoknak kultúránként, csoportonként változó formájú, de biztos elemei vannak.
A beavatási rituálé
A beavatási rituálé az a szertartás, amelynek során a kívülálló beavatottá válik, vagyis megkapja az új identitását. Ezek a szertartások erősen az érzelmekre hatnak. Megjelennek benne a közösség szimbólumai, ez minden csapatnál egyedi lehet. A fontos, hogy szerepet kapjanak a szertartás alatt. A szertartást mindig az erre a feladatra kijelölt, hatalommal rendelkező személy vezeti, vagyis a csapatparancsnok.
A beavatás sosem a megszokott térben és környezetben zajlik. Jó, ha van erre külön kijelölt hely, amit másra nem használunk. Ha változik ez a tér, akkor is legyen félreeső, titokzatos. Az éjszaka is emeli a varázslatosság érzetét.
A szimbólumok
Minden csapatnak megvannak a maga szimbólumai. Talán a csapatzászló az, ami minden csapat esetében adott. Emellett egy jelvény, egy emléktárgy is megtöltődhet ilyen jelentéstartalommal. De egy jel is működhet szimbólumként. A szimbólumok önmagukon túlmutató jelentéstartalommal bírnak. Jelképezik és megjelenítik a közösség értékrendjét, amit a beavatandó elfogad, és magáévá tesz a szertartás során.
Az áldozat
A csoporttagságért hozott áldozatnak sok formája lehet. Ez lehet szenvedés, amely valamilyen szükségletről való ideiglenes lemondást jelent, például alvásról, evésről, ivásról, beszédről, stb.
Az áldozat lehet valamilyen nagy teljesítmény is, ami nem hétköznapi. Egy hosszabb gyaloglás, valamilyen alkotás létrehozása is áldozatként értelmezhető.
Ugyancsak az áldozat kategóriájába tartoznak a fizikai áldozatok is. Ez jelenthet nagy fájdalommal járó rituálét, vagy nagyon gyakran testi csonkítást. Kifejezheti-e bárki is a közösségért való odaadását jobban, mintha a saját testéből áldoz fel egy darabot? Ez az archaikus társadalmakban tényleges véres csonkításként jelent meg néha, vagy esetleg tetoválásban, a csonkítás más formájában. Sok esetben a beavatás során csak a haj feláldozását kérik, amely így szimbolikus hajviseletben mutatkozik meg. Gondoljunk itt a szerzeteseknél régen viselt tonzúrára vagy más jelentéssel bíró hajviseletre.
Természetesen ma a cserkészetben nem elfogadhatóak a fájdalommal vagy lelki és fizikai sérüléssel járó áldozatok! Különösen kiskorúak és fiatalkorúak esetében, akik nem képesek önállóan döntést hozni ilyen kérdésekben! Mindig a felnőtt vezetők felelőssége, hogy ilyen ne történhessen meg. De szimbolikus áldozatokat kérhetünk a cserkészeinktől.
Beavatási szertartások egymásra épülése
A cserkészek életében több beavatási szertartásra is sor kerülhet. Sok csapatban szertartásos a fogadalomtétel, a korosztályi váltások. Ezzel nemcsak a cserkészéletükben bekövetkező váltást hangsúlyozzuk és kommunikáljuk a megváltozott jelképekkel, de erősebb kötődést is ki tudunk alakítani. Így a beavatási szertartások korosztályonkénti ismétlődése szocializációs lépcsőket fog alkotni.
A korosztályi váltásoknál ne elégedjünk meg az új korosztályba való belépéssel! A folyamat kezdetén tekintsünk vissza a cserkészeinkkel az előző korosztályban eltöltött időszakra. Tudatosítsuk bennük, hogy miben változtak, miben fejlődtek. Fontos, hogy legyen egy pont, ahol ők megfogalmazzák ezeket, és ki is mondják. Ezeknek a reflexiós pontoknak a segítségével a nevelési programunk hatékonyságát nagymértékben tudjuk növelni. Ugyanígy nagyon hasznos, ha a vándor program végén nem csak úgy eltűnnek a cserkészek, hanem szervezünk egy kivezető szertartást. Ez már a felnőtt cserkész létbe vezeti át őket.
Összefoglalva: a beavatási szertartások beemelése a cserkészmunkánkba és annak tudatos alkalmazása, nemcsak hasznos számunkra a közösséghez való erősebb kötődés kialakításán és a nevelési programunk hatékonyságának növelésén keresztül, hanem olyan esemény, ami a különböző kultúrákban való általános megjelenését alapul véve alapvető emberi szükségletet elégít ki.
Pótor József cst. (304.)
