„A cserkészetben én közösségre leltem”

Interjú a Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett Grynaeus András (Hp) cserkésztiszttel.

Riporter: Varga Péter (Petyusz)

Hogyan szólna a rövid bemutatkozásod azoknak, akik kevésbé ismernek a cserkészeten belül?

Dr. Grynaeus András vagyok, a budapesti 205. Zrínyi Miklós cserkészcsapat cserkésztisztje. A kezdet kezdetén egy kiscserkész ragasztotta rám a Hosszúpuska, röviden Hp becenevet, amit így több mint 30 éve viselek. Először rajparancsnok voltam, majd 13 évig vezettem a csapatomat. Közben és utána őrsvezető és rajparancsnok is voltam. Éveken át kerületi vezetőtiszt, küldöttgyűlési képviselő, országos vezetőképzési-vezetőtiszt is szerepelt a megbízatásaim között. Egy évtizeden át szerveztem és vezettem ŐVVK táborokat és vettem részt az országos regöstáborok vezetésében.

Gartulálunk! Hogyan érintett a kitünktetés, honnan/kitől értesültél róla először? Számítottál rá?

Köszönöm a gratulációt.

Nagy megtiszteltetésként éltem és élem meg, és a sokévi munkám külső szemlélők általi visszaigazolását látom benne. A környezetem reakcióit hallva, olvasva ezek az érzések kiegészültek: Megéltem, megélem azt, hogy az engem ismerők számára is erőt, bátorítást adott a kitűntetésem. Egyik kollégám írt egy akaratlagos szójátékot, amikor gratulált „az újabb keresztemhez”. Ez számomra annak a kimondása volt, hogy ez az elismerés nagy felelősséget, újabb nagy felelősséget is ró rám: újabb példakép szerepeben kell élnem a jövőben.

Hozzáfűznél-e valamit, vagy kiegészítenéd-e valamivel még ezt a rövid méltatást?

Azok, akik felterjesztettek a kitűntetésre, a szerteágazó cserkésztevékenységemből ezt a kettőt emelték ki. Az egyik inkább a múlt, amire az utánam jövő vezetői generációk építhettek, ha akartak. A kezdetekkor sokakkal együtt vettük a bátorságot, és vállaltuk a fáradtságos munkát, hogy megteremtsük az átgondolt és egységes őrsvezetőképzést. Amikor egy évtized után félreálltam, és átadtam az utódaimnak a helyemet, akkor elégedett voltam, mert úgy tűnt, sikerült teljesítenünk a vállalásunkat. Abban a tudatban és reményben tettem ezt, hogy jó kezekbe kerül a vezetőképzés ezen területe.

A másik kiemelt terület inkább az utóbbi évek látványos dolgaihoz kapcsolódik, amikor a cserkészettörténettel foglalkozók, köztük tanítványaim is, rendre megtaláltak és a tanácsaimat kérték. Valószínűleg azért, mert végzettségem révén ismerem a történeti kutatások módszertanát, korom miatt van a cserkészet újraindulása előtti időszakról megélt élményem, az 1989 utáni évek munkáiban vastagon benne voltam, és e mellett – hála diákjaim „nevelőmunkájának” – röviden és közérthetően beszélni is tudok minderről.

A tanári pálya és a cserkészvezetőség: van-e összekapcsolódás, előnyei-hátrányai?

Sok hasonlóság van a két hivatásban, és a kettő egyszerre való gyakorlása kölcsönösen segíti egymást. Azokat az ötleteket, rutinokat amit cserkészvezetőként megszereztem, osztályfőnökként is tudom kamatoztatni. Így például ugyanolyan feladat volt a Mecsekben egy mozgótáborban kétnapos eső után tüzet rakni a vacsorához, amilyen feladat volt az osztályom kenutúráján az egésznapos eső után megtenni ugyanezt. Vagy sok évvel ezelőtt egy felső-tiszai iskolai kenutúrán számomra egyértelmű volt, hogy kiadós esővel tarkított hűvös nap végén a kikötéskor az első a tűzrakás, amivel a profi túravezető csodálatát is kivívtam, a kölköknek meg igencsak jól esett a melegedési lehetőség és a forró tea… A hátrány nem nálam jelentkezik elsősorban. Azok a diákjaim vannak időnként gondban, akiket a cserkészetből, netán a csapatomból ismerek, és számukra feladat a két terület, a két élethelyzet szétválasztása kezdve a tegezés/magázás kérdésén… Ugyanakkor nekem is nehéz feladatot jelent annak a megélése, hogy a munkahelyemen is, és a szabadidőmben is vezetői feladatot kell ellátnom, és gyerekeket, sokszor ugyanahhoz a korosztályhoz tartozó gyerekeket kell vezetnem.

Újjáalakuláskor a családi kapcsolódáson kívül mi fogott még meg a cserkészetben?

A korábbi gyakorlat. (nevet)

Ahhoz a generációhoz tartozom, akik gyerekként kapcsolatba kerülhettek azzal, amit leegyszerűsítve „illegális cserkészetnek” szoktak nevezni.

Ez egy nagyon szerteágazó területe az 1970-es 1980-as évek történetének. A közelmúltban a Szövetség kiadásában egy könyv is jelent meg erről Parázs a hamu alatt címmel, tavaly pedig egy filmet (Illegális ifjúság) is bemutattak erről témáról, amelyeket csak ajánlani tudok mindenkinek. A saját életemben volt egy családi barátunk, aki a saját gyerekei mellett az ismeretségi körben lévőket is elvitte rendszeresen túrázni, táborozni. Ebben a közegben nőttem fel, és lettem később egyetemistaként segítő vezető. Nem volt szó cserkészetről, más volt a keret, a forma, de a tartalma nagyon hasonló volt. Tavaly egy beszélgetés kapcsán tudtam meg egykori vezetőmtől, hogy voltak cserkész kötődései. Ezt egészítette ki piarista osztályfőnököm, aki szintén rengeteg „cserkészszerű dolgot” csinált nekünk, velünk. Ilyen háttérrel indulva és a családi kötődés, kapcsolatok révén, akkor, amikor a cserkészet újra életlehetőséget kapott, számomra természetes volt, hogy ebben a keretben keressem meg a helyemet. Itt próbáljam meg továbbadni a gyerekeknek azokat az értékeket, élményeket, amit én is kaptam, és ami sokban segített a felnőtté válásban – és amit vezetőimnek nem tudok a köszöneten túl máshogy meghálálni, csak úgy, hogy továbbadom a fiatalabbaknak.

Vannak-e és ha igen mik azok a sikerek, amit úgy érzel az újjáalakulás óta elért a MCSSZ?

Vannak. Ez az újjászületés a sokévtizedes szünet, üldözés és a világ megváltozása miatt nem volt magától értetődő dolog. Sikerült rengeteg gyerek életét gazdagítani az elmúlt 30 évben, és létrehozni egy olyan mozgalmat, ami képes a következő évtizedekben is az értékközvetítő szerep betöltésére. Ami az újjáalakulást követő 20 év további nagy eredménye, hogy sikerült érdemi és a mai korhoz igazított szakmai munkát és átgondolt pedagógiát illetve módszereket is tenni a gyakorlati munka mögé. Ennek a legnagyobb léptékű összefoglalása az EINK és a csatlakozó segédkönyvek sora, amit sok nálunk szerencsésebb sorsú ország cserkészvezetője is méltán irigyel.

A vezetőképzés területén miben láttad a legnagyobb kihívást és milyen sajátosságai voltak akkor?

A legnagyobb kihívást az jelentette, hogy meg kellett teremteni. Szerencsére nem a semmiből, hisz építeni tudtunk a betiltás előtti anyagokra, az akkori képzéseket gyerek vagy fiatal fejjel átélt, ekkorra már időssé vált cserkészvezetők tudására, élményeire, az emigrációban élő magyar cserkészek több évtizedes tapasztalatára, a rendszerváltást megelőző évtizedben megszületett különféle illegális/féllegális közösségek gyakorlatára, és a nyugati cserkészek által felajánlott segítségre. Ezekért nem lehetünk eléggé hálásak azoknak, akik révén ez az „örökség” rendelkezésünkre állt. Ugyanakkor ezeket szintetizálni kellett, mert mindegyiket másoknak és más körülményekre találták ki. Máig hallom azt a mondatot, amit a KMCSSZ Európai Kerületének ST táborában mondtak nekünk „itthonról” jötteknek a megérkezésünkkor:

azt tudjuk megmutatni nektek, hogy mi hogyan csináljuk a dolgokat. Azt, hogy Magyarországon mit és hogyan kell csinálnotok, azt nektek kell kitalálni ezek alapján!

Ennek a feladatnak a teljesítéséből született meg a „központi” NLÁ-s őrsvezetőképzés és a gilwell rendszerű segédtisztképzés, majd később a wood badge-t adó cserkésztisztképzés.

Mik azok a pontok szerinted, ahol leginkább össze lehet kapcsolni a magyar cserkészet jelenét és múltját?

Nem lehet kényszeredetten vagy erőből összekapcsolni. Ha nincs meg a szerves kapcsolat, ha a mai cserkészmunka nem kapcsolódik, nem épít a múltra, akár a pár évtizeddel ezelőtti múltra is, akkor életképtelen. Munkám révén fákkal is foglalkozom. Ha egy fatörzset leválasztanak a gyökereiről, életképtelenné válik. Ha egy fát kivágnak, akkor van esély arra, hogy a tönk új hajtásokat növesszen, és a „régi” gyökereket használva új életet kezdjen. De használni kell a „régi” gyökereket! A ma egyre divatosabb „az a jó, ami új” jelszó téves. Szomorúan látom azt, hogy nagyon sok csapat nem foglalkozik a saját múltjával, akár az egy évtizeddel korábbi időszakkal, eseményekkel, személyekkel sem. A múltat ismerni kell, meg kell érteni a történtek okát, miértjeit, és ezekből mindazt tovább kell vinni, amit nem feltétlenül szükséges kirostálni, ami nem végtelenül „elavult”.

Miben változott véleményed szerint a cserkészétünk az újjáalakulás elgondolása óta?

Az újrainduláskor nagyon sokféle elképzelés, igény, minta, elvárás volt a cserkészettel szemben. Ez a helyzet bő évtized alatt kezdte kiforrni magát. Ennek az eredménye lett az esztergomi MC tábor, vagy az NNT2013 is. Ez utóbbinál viszont már látszottak a változások, és azok az új gondok, amikkel ma szembe kell(ene) néznünk. A természetközeliség, a jó értelemben vett vagányság kezd háttérbe szorulni, és nagyon sok helyen inkább a szobacserkészetet űzzük. A karantén ezt a folyamatot sajnos durván felerősítette.

Előszeretettel megyünk a saját fejünk után, így egyre kisebb azon dolgok aránya, ami a valóban megélt közös kincs kategóriába sorolható.

Nagyon nagy gondunk, hogy kicsiben és nagyban egyaránt engedünk a kísértéseknek, és szilárdnak gondolt elvi dolgokat is megkérdőjelezünk, és megpróbáljuk megmagyarázni magunknak, hogy ezzel igazából nincs is gond… Egyre többször botlom olyan helyzetekbe, amikor azt élem meg, hogy az egyéni karriervágy felülírja a szolgálatot. De optmista vagyok, és bízom benne, hogy belátható időn belül leülepedik a felkavart víz, és újra tiszta és iható lesz a közös „forrásunk” vize.

Hogy érzed most magad ebben a közösségben mi az, ami leginkább benne tart? Jelenleg milyen szolgálatokat látsz el a cserkészetünkben?

A cserkészetben én közösségre leltem. Itt jól és otthonosan érzem magamat, és rengeteg emberi kapcsolatom van. A cserkészet nem egy szervezet számomra, hanem egy közösség. Aminek az élete az én életem is, az örömei, bánatai, gondjai az én örömöm, bánatom, gondom is. Ahol egymás társai vagyunk, akikkel gondolunk egymásra, segítünk egymásnak, akikért imádkozunk esténként, sőt akikkel tudunk közösen is imádkozni…

Másrészt az az életforma amit a cserkészet közvetít, az én életformám is. Jól érzem magam benne. Így nem csak egy cserkésztáborban alszom sátorban, nem csak egy próba teljesítése alkalmával töltöm az éjszakát a szabad és csillagos ég alatt…

Szeptemberig a csapatom vándor rajának a parancsnoka voltam. Parancsnokom 10 év után jobbnak látta ezt a feladatot másra bízni. Engedelmeskedve a döntésének most más feladatot keresek és találok a csapatomban, és ezen kívül kicsit több időm jut a nem vezetői cserkészélet élésére, élvezésére is. Ezen felül nyakig belekeveredtem a cserkészekNEK csapat munkájába is.

A NEK cserkész kontingens vezetőségében való részvétel számodra mit jelent? Mi motivál ebben a feladatban és miért tartod fontosnak, hogy részt vegyél a csapat életében?

Hívtak, ráadásul olyan emberek hívtak erre a munkára, akiket ismerek, akikkel korábban már dolgoztam együtt az MC-tábor, az NNT2013, vagy korábban a vezetőképzés keretében. Ráadásként új „jó arcokkal” is megismerkedhettem, így otthonosan érzem magamat ebben a csapatban (is). A konkrét feladatom lassan alakult ki, igazából az elmúlt nyáron vált egyértelművé, amikor úgy alakult a helyzet, hogy egy nagyon konkrét feladat ellátását kellene végeznem: a nevelési munkacsoport vezetését kellett átvennem. Ebben lehetőséget és kihívást is láttam, nem csak a magam számára, hanem a NEK-kel kapcsolatba kerülő összes cserkész számára, és utána a tanulságok révén, a következő cserkész-generációk számára is.

Milyen terveid vannak még mint a nevelési munkcsoport vezetője, és mikor lennél elégedett a projekt zárását követően?

Amikor kiderült, hogy ezt a feladatot kell ellátnom, azzal szembesültem, hogy rengeteg olyan dolog van a cserkészéletünkben, illetve a cserkészéletünk lelki oldalán, ami lehetőségként évtizedek óta ott volt, ott van. Adott, csak el kellett volna, el lehetett volna kezdeni már régen… Most a NEK kapcsán meg tudjuk adni a „kezdőlökést”, és gyakorlattá tehetjük ezeket. Amiket eddig elindítottunk mind ilyenek. A CserkészekNEK csapat tagjai (és a havi összefoglalások révén minden cserkész) heti rendszerességgel segítséget kapnak a cserkésztörvények megértéséhez, átgondolásához, megéléséhez. Túl vagyunk két online lelkigyakorlaton, ami a résztvevőket gazdagította. Elindult a gyöngyösi Kamill testvér jóvoltából egy olyan videósorozat, ami a sokszor hiányos hittani ismereteinket gazdagítja.

A zárás után akkor lennék elégedett, ha ezek a megkezdett dolgok továbbmennének, és beépülnének a csapataink, őrseink mindennapi gyakorlatába, életébe. Ha mindaz, ami a NEK kapcsán történik, nem egyszeri élmény lenne, nem csak egyéni indítást adna, hanem egy folyamat kezdete lenne.

Az életedben van még egy szakma, a régészet, és azon belül is a dendrokronológia. Mit is csinálsz pontosan, és hogyan alakult, hogy a te nevedhez köthető itthon az egyetlen ilyen cég és laboratórium?

A régészetet tanulva találkoztam egy olyan kormeghatározási eljárással, ami a régészeti/műemléki környezetből előkerülő famaradványok keltezését végzi egyszerűen és nagy pontossággal. Mivel ezzel senki nem foglalkozott idehaza, rátaláltam egy olyan területre, ahol rengeteg lehetőség állt előttem. Megtaláltam azokat a külföldi szakembereket is, akiktől eltanulhattam a mesterséget, és akikkel emberi kapcsolatokat is ki tudtam alakítani. Így belekerültem egy újabb „családba”. Mivel széleskörű az érdeklődésem, élvezem, hogy a történelem, a régészet, az erdészet, a biológia határterületén dolgozhatok. Ráadásul e munkám révén sokat kell a természetben mászkálnom, járni az országot. Egy cserkész számára ez nem feladat vagy teher, hanem határtalan lehetőség!
Azt, hogy önálló céget vezetek / vagyok kénytelen vezetni, a körülmények szülték. Mivel fontosnak tartottam a kutatásaim folytatását, és nem voltam hajlandó a tudomány érdekét alárendelni mások egyéni anyagi érdekeinek, nem volt más út előttem, mint egy saját vállalkozás megteremtése. Ez a munkahelyváltáson túl nem kis kihívást jelentett egy bölcsésznek, de a barátaim segítségével minden nehézséget meg tudtunk oldani. Talán nem véletlen az sem, hogy a könyvelőm két évtizeden át egy olyan srác volt, akivel az ŐVVK-táborok konyháján ismerkedtem meg…

Végezetül egy ráadás kérdésként, mi a legkedvesebb cserkész élményed?

Rengeteg van, nehéz a választás. Nagyon szép emlékem, amikor az egyik táborunk során az őrsömmel, 12 évesek lehettek akkor, a Csóványos csúcsa közelében, a Pogányvári-kaszálón aludtunk. Este néztük a hullócsillagokat, sokáig beszélgettünk a vadkörtefa tövében, és másnap reggel korán kelve a csúcson reggeliztünk. Majd az őrsöm tagjai magától értetődően segítettek a Down-szindrómás őrstagunknak leküzdeni a félelmét, tériszonyát és felmászni a kilátó tejére…