“Jó érzés, mikor már azt érzed, hogy pótolható vagy!”

Május 23-án sikerült egy Zoom beszélgetés keretein belül találkoznom Bayer Kingával. Mindketten izgatottak voltunk, hiszen egy új interjúsorozat első számát terveztük, ami mindig nagy kihívást jelent. Mikor kapcsolódtunk, kissé irigykedve vettem észre, hogy egy kertben üldögél madárcsicsergéssel a háta mögött, és széles mosollyal az arcán. (Kapiller Bernadett interjúja.)

Mikor kapcsolódtunk, kissé irigykedve vettem észre, hogy egy kertben üldögél madárcsicsergéssel a háta mögött, és széles mosollyal az arcán. 

Kérlek, pár mondatban mutasd be magad: ki vagy, honnan jössz, mivel foglalkozol?

Bayer Kingának hívnak; szociálpedagógusként végeztem nem olyan régen, előtte pedig ifjúságsegítést, rendezvényszervezést és pedagógiát is tanultam. Mindegyik valahol arra épül, hogy fiatalokkal tervezek foglalkozni hosszú távon. Éppen úgy, ahogy ezt itt, a cserkészetben is megtanultam és tapasztaltam.

Ezen kívül, hogy ha az a kérdés, hogy magamról mit mesélnék… Nos, nagycsaládban nőttem fel, ahol hitre és nyitottságra neveltek, ami meghatározza a mindennapjaimat, a hozzáállásomat az élethez. Nagyon szeretek emberek közt lenni, ami nyilván a cserkész múltamból is adódik, és motivál valami újnak az alkotása, amiről látom, hogy az másoknak is a segítségére van, és az ő személyes életszeretetüket tudom növelni általa. Nagyon szeretek élni!

A cserkészeten belül az 1106-os Szent Bernát cserkészcsapatnak vagyok most jelenleg még a csapatparancsnoka, illetve az Operatív Képzésben veszek részt mint képzésvezető. Ez egy kicsit a szívem csücske is.

Majd rátértünk a cserkészet témakörére, és arra, hogy ő hogyan élte meg az elmúlt éveket.

Mesélj, kérlek, arról egy kicsit, hogyan lettél cserkész! Mikor találkoztál a mozgalommal, és mi az, ami nagyon megtetszett benne?

A szüleim közösségben ismerkedtek meg egymással; így, innentől kezdve a közösség meghatározó eleme volt az ő mindennapjaiknak, közösségeket vezettek is. Ezáltal a saját gyerekeiket is úgy nevelték, hogy minél hamarabb kerüljünk be valamilyen közösségbe. A bátyám kezdte a sort, mint legidősebb, ő kisiskolásként bekerült a helyi cserkészcsapatba, ami a legközelebbi ifjúsági lehetőségnek tűnt. Miután neki egy év elteltével még mindig tetszett, a fiatalabbik bátyámmal együtt mi is beléptünk a csapatba; így én iskolás korom előtt voltam először cserkésztáborban, és azóta minden évben ez kötelező program.

Bár nem azt mondom, hogy mindig ugyanolyan örömmel és szeretettel vettem részt mindegyik cserkészprogramon, de mindig megtalált egy-egy olyan feladat vagy személy, akik bent tudtak tartani a csapatban.

Egy téli portya az első cserkészélményem, amiből annyira emlékszem, hogy nagyon hideg volt, és mindenki engem pátyolgatott, mert én voltam a legfiatalabb.

Hány évig és milyen feladatokat láttál el?

Ez egy izgalmas kérdés, mert egy 16-20 fős csapatba kerültem be a kezdetekkor, és aki ismeri a kis csapatokat, az tudja, hogy ott mindenkinek jut tennivaló, már szinte tízévesen is megtaláltak valamivel. De nagyon szerettem, és egy idő után rájöttem, hogy motivál, ha feladatot kapok, és ezzel másoknak segíthetek, ráadásul az volt a visszajelzés, hogy amit csinálok, az nem is rossz.

2007 tavaszán már segéd őv voltam, de 2007 telén kaptam az első őrsömet. Egy ötfős vegyes őrs volt, négy kisfiúval és egy kislánnyal. Nem volt mindig egyszerű, a fociért, mi lányok, kevésbé lelkesedtünk. Őket vittem három évig, amíg külön nem tudtak válni egy fiú és egy lány őrssé. Ekkor rájöttem, mennyire megszerettem az őrsvezetői felelősséget.

Később megkaptam a kiscserkészeket – ma már farkaskölyköknek hívnánk őket –, és indult egy 15 fős, vegyes kiscserkész őrsünk, akiket szintén a különválásukig vittem, egy évig.

2013 őszén vettem át a Bodza őrsöt, akiknek még ma is az őrsvezetőjük vagyok. Már mind egyetemisták, de tartjuk a kapcsolatot, néha még őrsgyűléseink is vannak.

Mindezek mellett a segédtiszti vezetőképzés hozott még számomra új kihívásokat és lehetőségeket, amikkel éltem is. Abban az évben, mikor jelölt voltam, merültek fel korosztályos programokra igények a csapaton belül, hiszen addigra a létszámunk már 40–50 főre nőtt. Így lassan kialakítottuk a raji rendszert, rajparancsnok lettem, majd a következő évben a csapatparancsnoksági szolgálatot is átvettem.

Egy kicsit mesélnél a csapaton kívüli tevékenységeidről is?

Mivel nem voltam ŐVK-ban, ezért a STVK nagyon beszippantott. Nagyon szerettem az ottani légkört, rácsodálkozni, hogy vannak a csapaton kívül is cserkészek, ráadásul jófejek, és valami olyat alkotunk mindnyájan, ami ugyanazokat az értékeket hordozzák. Erre rá óriási ajándék volt, és hálás is vagyok érte, hogy a képesítésem után visszahívtak kiképzőnek, így még jobban beleláthattam a folyamatba. Ott volt három év, amikor a segédtiszti képzést szívvel-lélekkel csináltam, és otthon érezhettem magam kiképzőként. Ezáltal az ismeretségi köröm is bővült, és mivel minden feladatot nagy lelkesen elvállaltam, máshonnan is megtaláltak.

Elvégeztem a parancsnoki képzést is, ahol a továbbiakban kiképzőként és képzésvezetőként is számítottak rám, ami emberileg is sokat alakított rajtam, nem csak parancsnoki mivoltomban.

Volt egy év, amikor nem vettem részt semmilyen táboros VK-ban. Mivel sok barátom épp vezetőképző táborban volt, lett időm gondolkodni a csapatban tapasztalt és más cserkészek által megfogalmazott kiaknázatlan lehetőségekről. Ezeket összefoglalva és továbbgondolva elmeséltem pár ismerősnek, majd többekkel együtt a korábbi tapasztalatokra és megmozdulásokra építve összeállítottunk egy megvalósítható vázlatot egy új képzésről. A következő évben pedig mindezek alapján elindítottuk az Operatív Képzést az I–X. cserkészkerületben, ahol képzésvezetőként és táborparancsnokként is jelen vagyok. 

Ez a szép összefoglaló után kicsit gonosz kérdésnek tartom, de ha egy dolgot emelhetnél ki: mi az, amit a cserkészettől kaptál?

Egy dolgot… Bár, ezt a mai napig folyamatosan tanulom, de a munkahelyemen is látom, hogy amit mi vezetői szerepnek hívunk, és amit tanítunk is hozzá, hogy hogyan legyél jó vezető, azt úgy gondolom, nem sokan tudják a világban. És nem tartom magam zseniális vezetőnek, nyilván tele vagyok hibákkal, de kommunikációban rengeteget tanultam. Hogy szeretek emberekkel beszélgetni, hogy érdekel, mit gondol a másik adott témában, hogy bátran odamegyek a társaimhoz és egy-egy feladatnak közösen neki tudunk állni, és azt végig tudjuk vinni együtt, hogy hagyunk teret vezetőként is az egyéni kreativitásoknak; ezért mind nagyon hálás vagyok! Hogy ebbe beleláthattam és beletanulhattam. Kaptam támpontokat arra, hogyan tudok vezető lenni, és nem főnök.

Igen, ezt én is tapasztalom, de annyira jó, hogy kimondtad, köszönöm. Egy kicsit kanyarodjunk rá a lelki oldalra. Segített neked, és ha igen, akkor miként segítette a lelki életedet a cserkészet?

Próbálok a csapatbeli életemre is gondolni. Ott sajnos voltak hullámvölgyek és nehézségek a lelki élet kapcsán, de azt mindenképpen kiemelném, mikor már csapatparancsnok lettem, és a plébániával együtt gondolkodtunk a hittanosok és a cserkészek közötti kapcsolatról, közös céljainkról, nekem az nagyon sokat segített abban, hogy tisztázzam magamban, szerintem a cserkészetben hol és hogyan jelenik meg a hit. Az, hogy vallásos mozgalom vagyunk, nem akadályoz meg abban, hogy épp egy másik nevelési célt tartsunk épp ma szem előtt, hiszen a Jóisten mindig a középpontban van a kapcsolatainkban, elveinkben, törvényünkben. Nem dolgunk helyettesíteni a hittanórát, ám feladatunk a hitünket egyénileg komolyan venni, és a gyerekekkel is megismertetni az Ő szeretetét. Jó felismerés volt számomra.

Szerencsésnek mondhatom magamat, mert a szüleim mindketten hitoktatók is, ráadásul kamaszokkal is foglalkoztak a hit kapcsán, ezért, amikor abba a korosztályba kerültem, nekem rengeteget adott, hogy itthon nyíltan tudtunk erről beszélni – meg is van a kapcsolatom a Jóistennel.

Ezért is nehéz a cserkészetre húzni a lelki életemet. A vezetőképzésekben pár évig nagy lelkesen elvállaltam a lelki programok lebonyolítását és szervezését. A visszajelzések alapján azt láttam, hogy ezek nem csak nekem voltak meghatározó élmények, hanem tudtunk egymásnak is adni a résztvevőkkel.

Tudnál mondani egy kedvenc, vagy meghatározó emléket a cserkészettel kapcsolatban?

Egy vezetőm mondta egyszer, hogy nagyon jó érzés, mikor már azt érzed, hogy pótolható vagy. Nyilván, most készülünk parancsnokváltásra, és azért is jutott ez most eszembe. Ehhez két élményem is kapcsolódik. Az első, mikor egy csapatprogram felelőse előtte nap lemondta a program szervezését, és ebbe bele tudtam úgy állni, hogy egy olyan egész napos programot csináltunk 60 főre, hogy mindenki mosolyogva ment haza. Ott azért voltam boldog, mert úgy éreztem, pótolhatatlan vagyok.

A másik pedig, amikor már csapatparancsnokként négy év után először fordult elő, hogy nem tudtam elmenni egy csapatprogramra. Nagyon izgultam egész nap, hogy meg fogják-e tudni oldani a helyzetet, és bár nem volt bonyodalom nélküli a nap, nagyon jól sikerült a farsang. Ott azért voltam boldog, mert pótolhatónak éreztem magam. Rájöttem, nem kell mindig mindenhol ott lennem, hogy tudják, számíthatnak rám.

És egy olyan meghatározó dolgot, ami a hitéleteddel kapcsolatos?

Erről először egy olyan folyamat jut eszembe, ami a hivatásommal kapcsolatos. Igazság szerint, a mai napig gondolkodom, mi is lehet az én hivatásom. És azt hiszem, hogy most ugyanott tartok, ahol tizennyolc évesen is tartottam. Ez valamilyen szempontból szomorú, másik szempontból viszont azt jelenti, hogy a Jóistennek valóban terve van velem, és azt akarja, hogy azzal foglalkozzak, amit már érettségi előtt megfogalmaztam.

Volt már olyan érzésed, hogy tudod, mit kell tenned, de az első lépés olyan nehéznek tűnik, hogy inkább egy másik utat választasz? Én egyre sűrűbben kerülök vissza az elágazáshoz, ahol eddig nem sikerült rászánnom magam a jó útra. A visszaérkezéseknél mindig találkozom a Jóistennel, akivel megbeszéljük, hogy mi a célom, segít az előkészületekben, aztán mégis inkább egy könnyebb lehetőséget választok. Most is az elágazásban állok, biztosan azért jutott ez eszembe. Ezek a dilemmák mindig istenélményhez is kapcsolódnak. Egy hosszú önkénteskedés Böjte Csabánál, és hazajövet a vonaton; egy záróvizsga utáni lelkigyakorlat valahol az erdőben; egy szakmai gyakorlat befejezése a Budapesti Javítóintézetben; egy sikeres projekt után otthon. Mind meghatározóak, és megerősítőek: A Jóisten itt van mellettem, és támogat, bármerre is megyek. Én jövök vissza mindig az elágazáshoz, mert kíváncsivá tett az általa kiépített nehezített út.

De, hogy egy olyat is elmeséljek, ami kicsit konkrétabb. Kb. 16 évesen határoztam el először, hogy minden este elmondok egy három mondatból álló imát: „Köszönöm, Uram…”; „Bocsáss meg, Uram…”; „Kérlek Uram…”. Mindhárom mondatnál az elmúlt napomat vettem sorra, valójában percről percre. Nagyon egyszerűnek tűnik, mégis fél órákat töltöttem el imával, és azt éreztem, minden mozzanatban meg tudom találni a Jóistent. Ez olyan erőt adott, amiből utána évekig tudtam töltekezni. Ez a negyven nap képes volt arra, hogy a Jóistennel végtelenül szoros kapcsolatot kialakítsak, és soha nem jutott eszembe, hogy kételkednék a jelenlétében.

Kicsit beszélgessünk magáról a NEK-ről is! Mi a véleményed róla? Részt fogsz venni rajta? Hogyan készülsz rá, ha készülsz rá egyáltalán?

Sokat gondolkodtam a NEK-en, hogy mit jelenthet nekem, vagy mit adhat a hitemhez, amit én élek. Egyelőre még nem sikerült vele teljesen összebarátkoznom, bár nagyon jó kezdeményezésnek látom, és vettem már részt hasonló eseményeken, mint például a Városmisszión is. Ezek sokat adtak nekem, hogy jártuk a várost, és mindenhol belebotlottunk olyan programokba, ahol éreztem, hogy most misszió folyik. Azt hiszem, ennek még nem érzem az ízét, ami most jön, és itt van előttünk, inkább a kételyeim fogalmazódnak meg, hogy ebben én hol leszek, és milyen programot kell csinálni. De azt is gondolom, hogy nagyon operatív szempontból közelítem meg a kérdéskört, és még nem engedtem, hogy eltaláljon a Jóisten azzal, hogy itt most ez nem arról fog szólni, hogy milyen programok lesznek, hanem arról, hogy találkozzunk vele, közösen imádkozzunk és érezzük a jelenlétét.

Az is érdekelne, hogy jelentkeztél, illetve jelentkeznél-e önkéntesek a NEK-re?

Amikor először kijött a lehetőség, sőt, talán még csak a beszélgetés ment róla, hogy lesz ez a NEK, és a cserkészek együtt menjenek oda, akkor erősen elgondolkoztam rajta, sőt, még azóta is erősen gondolkozom rajta, hogy jelentkezek önkéntesnek. Ezt bevallom, nem tettem még meg. Ugyanakkor, előtte nekem kell helyre tennem magamban, mit szeretnék a NEK-kel.

Enged meg kérlek, hogy mondjak egy személyes véleményt. Ahogy meséltél erről, nekem az az érzésem támadt, hogy neked most nem szabad ebbe szervezőként ott lenned, mert akkor nem tudnál igazán lélekkel részt venni rajta. Inkább feltöltődés kell, hogy legyen ez most neked.

Igen, ebben igazad van, csak sosem mertem ezt még így kimondani. Talán tényleg jobb lenne résztvevőként jelen lenni benne. Köszönöm, hogy visszajeleztél!

Az utolsó kérdésem az lenne, hogy te milyen kapcsolatban állsz az Eucharisztiával?

Ez nagyon érdekes, mert úgy, hogy Eukarisztia, úgy sosem szoktam nevezni. Úgy, hogy Eukarisztia, aki megtestesíti a Jóistent, vagy aki által én személyes kapcsolatot létesíthetek a Jóistennel, az már egy másik megközelítés. Az Eukarisztia nekem egy kicsit távoli, hivatalos megnevezés. De ha azt nézzük, hogy én találkozhatok a Jóistennel, és magamhoz tudom venni, egyesülni tudok vele; úgy mindig is jóban voltunk.

Volt, hogy jobban féltem tőle, és nem mertem magamhoz venni, mert az áldozás előtti részben, mikor elhangzik, hogy „nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj”, úgy gondoltam, rám hatványozottan igaz ez a mondat, és sajnos sok esetben hajlamos voltam inkább azt hinni, hogy valóban nem vagyok méltó, és elfelejtkezni a folytatásról: „csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem”.

Kislányként egyszer, mikor az áldozás előtti böjtöt véletlenül nem tartottam be, sírva jöttem ki a templomból, hogy bűnt követtem el, és a reggelim után áldoztam. Erre a szüleim azzal válaszoltak, hogy úgy tűnik, a Jóistennek fontosabb a velem való találkozás, mint a böjt megtartása, mert ennyire szeret. Azt hiszem, ez a mondat a mai napig meghatározza a kapcsolatomat az Oltáriszentséggel.

Így most az utóbbi időben azt hiszem, egy kicsit eltávolodtunk, nehezebb időszakban voltam. A karantén ideje alatt, bár igyekeztem online miséken is részt venni, több ismerősömmel is beszélgettem az említett témában, és ezek a beszélgetés azok, amik inkább visszahozták a mindennapjaimba a Jóistent. Ahogy látom, hogy összefognak az emberek, és amilyen nagy szeretettel vannak egymás iránt, úgy én is jobban tudtam arra fókuszálni, hogy igenis van valaki, aki engem is szeret, és mindig jót akar, mindenből kihozza a legjobbat. Még most is.

Köszönöm szépen, hogy válaszoltál a kérdésekre, én sokat kaptam általuk, és egészen biztos vagyok benne, hogy mások is így lesznek ezzel. 

Szerző: Kapiller Bernadett