Tizennyolc éves, de már sikeres író. Ő Csendes Nóra őv. (121.), kecskeméti születésű lány, akit idén még a MOMÉ-ra is felvettek elsőre, formatervező szakra. Szép indulás egy karrier kezdetén. Ismerjétek meg az Aranymosás Könyvmolyképző Kiadó pályázatán sikeresen szereplő lányt.
Szerző: Nagy Emese
A negyedik Aranymosás pályázatra összesen 284 írás érkezett, ezekből választottak ki végül négy művet, melyeknek a kiadó országos megjelenést biztosított. Nóra regényében két szerelmi történet bontakozik ki, egyik a mában, a másik 50 évvel ezelőtt történik. A kritikusok egybehangzóan állítják, szuper karakterek, jó párbeszédek – összességében szép írás. A poén persze az, hogy ezt egy akkor 16 éves, kecskeméti 10. osztályos tanuló írta. Vele beszélgettünk.
MCS: Amikor belevágtál a pályázatba, mekkora reményekkel indultál neki?
Csendes Nóra: Nagyon optimistán álltam hozzá, igazából már meg volt írva a regény amikor ezt a pályázatot találtam, ez volt az országban az egyetlen, amelyikről tudtam, kiadás is lehet a végén. Persze nem tudhattam, mekkora az esélye, de nagyon bíztam benne, hogy sikerülni fog.
MCS: Mi volt az alsó korhatár?
CSN: Hála Istennek nem volt korhatár, abban az évben törölték el. Most tizennyolc vagyok, egy hónap múlva leszek tizenkilenc.
MCS: Szokás azt mondani, hogy az emberek kamaszkorukban mind írnak verseket, belevágnak életük nagyregényébe, amit vagy befejeznek, vagy nem. Vagy büszkék rá, vagy nem. Magad körül hogy észleled, hányan vagytok ebben a korcsoportban, akik kísérleteztek ezzel a művészettel?
CSN: Nagyon sokan! Érdekes, hogy akkor kezdtem felfedezni őket, amikor én is belevágtam az írásba, és akkor hirtelen csomó olyan emberkével sodort össze az élet, akik mind írogattak. Gondolkodtam is rajta, hogy elég mainstream dolog ezek szerint, hogy én is. De nekem is az volt a tapasztalatom, hogy sokan belekezdenek dolgokba, és nem fejezik be. Volt egy két olyan story, amit nagyon sajnáltam, hogy nem írtak végig, mert nagyon jónak indultak. Ez is a korosztályunk jellegzetessége lehet, hogy elkezdünk valamit, de nem fejezzük be. Kapkodunk.
MCS: Szüleid mit szóltak hozzá, hogy a gimnáziumi kihívások közben, a tanulás mellett te egy regényen dolgozol?
CSN: Nem szóltak ebbe bele, jól ment a tanulás is, anyura még a cselekmény alakításában is lehetett számítani. Aztán ebben az évben költöztem Budapestre, eddig Kecskeméten laktam, ott írtam a könyvet is. Most már a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen tanulok elsőéves formatervezőként, és egy nagyon kedves családi ismerősnél lakom.
MCS: A MOMÉ-ra nehéz bekerülni, téged pedig elsőre felvettek. Azon kívül, hogy humán érdeklődésű vagy, egyben egy kreatív elme.
CSN: Szerencsém volt, nem volt előképzettségem, mégis sikerült. Szívesen belekapok dolgokba, aztán vagy sikerül, vagy nem. De az az igazság, hogy minden érdekel, aminek nincs köze a racionalitáshoz, bár ehhez a szakhoz még arra is szükség van.
MCS: Térjünk a regényre. A kritika azt írja, hogy meglepően pontosan írod meg az ötven évvel ezelőtti kor világát, karaktereit. Honnan merítettél?
CSN: Igyekeztem hitelesen megjeleníteni azt a kort, amiben a nagyszüleim éltek. Sokat beszélgettem velük, alaposan kikérdeztem őket a fiatalkorukról. Nézegettem korabeli filmeket, ilyen az 1956-os cannes-i filmfesztiválon Arany Pálmára jelölt Körhinta is, ami szintén két fiatal szerelmi történetéről szól. Nagyjából ezekre építettem, és arra, hogy én is vidéki gyerek vagyok, annyira nem kellett messzire mennem, hogy egy kis omladozó viskót találjak a környékemen. Nagyon sok létező személyiség által inspirálódtam, sokat átemeltem a nagyszüleim személyiségéből egy-egy figura megalkotásához, vannak benne mai ismerőseim is, akiket nem árulhatok el. Alapvetően szeretem megfigyelni az embereket, de figyelmes is vagyok, szeretem meghallgatni a társaimat. Persze magamat is beleírtam a történetbe. Azt mondják, ez minden elsőkönyvesre jellemző.
MCS: Rád mennyire figyelnek? Itt vagy egy új közegben, csupa fiatal művész között…
CSN: Én most nagyon jól érzem magamat! Azt tapasztalom, hogy aki ide bekerül, az elég okos, és meg is hallgatjuk egymást. Nagyon más helyzetből, nagyon más történetekkel érkeztünk mindannyian. Régebben voltak olyan ismerőseim, akik ugyan meghallgattak, leokézták, aztán már nem is figyeltek oda, rögtön a maguk témájával hozakodtak elő. Úgy tapasztalom, hogy ez nagyon jellemző a tizenévesek között, hogy nem tudunk figyelni egymásra. Nekem szerencsém van, hogy cserkész lehetek, hiszen mi kisgyerekkorunktól fogva közösségben élünk, szeretettel figyelünk egymásra. A könyvben is meglátszik, hogy a természet fontossága mennyire átjárja az életemet. Ezt is a cserkészetnek köszönhetem.
MCS: Lesz-e író-olvasó találkozó?
CSN: Igen, december 3-án, Kecskeméten lesz az első, aztán a Könyvmolyképzős Napokon december 17-18.-án pedig a Premier Kultcaféban.
Úgy tudott suttogni, mint az eperfák a könnyű esti szélben. És a ráncos, öreg kezei között én is könnyűnek éreztem magam. A saját, ijedt szívdobogásom olyan volt, mint valami távoli kongás. Nem féltem tovább. Az apám derék ember. Ezt mondta mindenki. Én is így gondoltam.
Az apám kántor volt a falu templomában. Vasárnaponként mindig jóval előbb felkelt, nyáron pirkadatkor, télen pedig szürke éjjel. Felöltözött, és kisétált a kertbe. Erzsivel találgattuk, mi dolga lehet ott olyan korán. Kislányként nem értettem, miért áll ott hosszú-hosszú percekig egymagában. Nem tudtam, milyen szép tud reggel lenni a magány. Bár, talán nem volt igazi magány. Egyszerűen csak olyasvalakinek szentelte ezeket a perceket, aki a szemnek láthatatlan.
– részlet Csendes Nóra: Zápor utca című regényéből, a Könyvmolyképző Kiadó regényíró pályázatának nyertes írásaként került a boltokba.
Megvásárolható a Libri könyvesboltokban, használd a tagkártyádat a kedvezménnyel, valamint a Könyvmolyképző márkaboltban.
