Harminc évvel ezelőtt, 1989. február 11-én alakult újjá a Magyar Cserkészszövetség. Ezen a napon vette nyilvántartásba a Fővárosi Bíróság, mint a rendszerváltás után legelsőként megalakult társadalmi szervezetet.
A kezdeteknél több százan dolgoztak azon, hogy az évtizedekig tiltott mozgalom ismét életre keljen, és kialakuljanak a kor elvárásainak megfelelő szervezeti struktúrák. Az öregek közül már sokan meghaltak, az alapítók közel fele már nem tudja megosztani micsoda veszélyeknek voltak kitéve a cserkészet támogatói. Ebben az évben igyekszünk minél többeket elérni, meséljék el az általuk megélt eseményeket. Most Grynaeus András cst. (205.) kérdeztük.
VL: Ismered a történetét annak, miként lett az MCSSZ az első bejegyzett civil szervezet?
Grynaeus András:A „főszereplők” elbeszéléséből ismerem mindazt, amit történt.
A történet valahol ott kezdődött, hogy meghalt a Velőssy Béla bácsi, a Magyar Cserkész legendás szerkesztője, és a temetése, melynek a híre az egyik napilaban megjelent, az egykori cserkészek találkozásává is vált. Itt merült fel először, hogy a rohamosan változó világban, esetleg lehetne „valamit” csinálni. Nem sokkal ezután Grósz Károly pártfőtitkár, Kádár János utóda, aki gyerekként cserkész volt, az USA-ba látogatott, ahol az ott élő magyarokkal is találkozott. Akik egyenesen nekiszegezték a kérdést, hogy miért nem lehet cserkészkedni Magyarországon. Erre ő valami olyasmit válaszolt, hogy voltaképpen miért ne lehetne… Ennek a „voltaképpennek” a valóságtartalmáról azok tudnának mesélni, akiket a ’70-es ’80-as években abajgattak a hatalom emberei az ifjúsággal való foglalkozás miatt, de ez egy másik történet. A mondat elhangzott, és komoly visszhangot keltett idehaza. Mert lényegében azt jelentette, hogy nem tilos az, ami addig tilos volt. Ennek eredményeképpen jött létre a Múzeum Kávéházi találkozó, ahol zömében olyanok voltak ott, akik annakidején fiatalként vezető szerepet töltöttek be a cserkészet életében, és ők elhatározták, hogy élve a jogi lehetőségekkel, újjászervezik a Szövetséget.
Ezzel lényegében egy időben, és ettől teljesen függetlenül a szegedi Móra Ferenc Múzeum egyik fiatal munkatársa szervezett egy kiállítást a cserkészet történetéről. Ő, mint történész botlott bele ebbe a nem kutatott, elhallgatott témába és felkeltette az érdeklődését. A kiállítás megvalósult, rengetegen látták, és lényegében találkozási ponttá vált az egykori cserkészek számára. Párhuzamosan megszerveztek egy nemzetközi konferenciát is, melyre meghívták és előadónak felkérték Nagy Lászlót a WOSM akkori/egykori főtitkárát és a ma már KMCSSZ-nek nevezett külföldi magyar cserkészszervezet karizmatikus vezetőjét Bodnár Gábort is, aki ’45 óta ekkor tette, tehette először hazai földre a lábát.
Harmadik folyamatként az említett változás / „enyhülés” adta lehetőségekkel élve sok helyen, alapvetően a plébániákon, gyülekezetekben elkezdődött valami, ami a cserkészetre emlékeztetett. Ami nem volt véletlen, mert olyan nyugdíj közeli emberek álltak a háttérben, akik annakidején cserkészek voltak, vagy olyan fiatalok, akik szüleiktől, nagyszüleiktől hallottak erről, vagy megkapták a féltve őrzött cserkészkönyveket. Illetve azok, akik a ’70-es ’80-as években különféle keretek között illegálisan, féllegálisan gyerekekkel foglalkoztak, kezdtek kilépni az árnyékból és kezdték keresni a lehetőségeket, a hatékonyabb munka érdekében az összefogás útjait. Sok esetben ők láttak más külföldi, nem magyar cserkészetet vagy ifjúsági munkát is, ami további ösztönzést adott nekik, szélesítette a perspektívájukat.
De visszakanyarodva az eredeti kérdésre: a Múzeum Kávéházi találkozó eredményeképpen hirdették meg az alakuló tanácskozást, de mielőtt ez megvalósult volna, kiderült, hogy a szervezők körében komoly vita van a leendő szövetség értékrendje körül. Ez a cserkésztörvény megfogalmazásában csúcsosodott ki: „benne legyen-e Isten, vagy ne?”. Ekkor dr. Surján László, és azok, akik a leendő szervezet vallás(erkölcs)i alapon állását megkérdőjelezhetetlennek tekintették, megelőzve a meghirdetett alakuló közgyűlést, sebtében tartottak egy másikat, ahol kimondták a Magyar Cserkészszövetség megalakulását, és másnap, egyébként a vonatkozó törvény életbelépésének reggelén, benyújtották a szükséges papírokat, így ők, és az MCSSZ „nyerte” az egyes sorszámot. Pár napra rá sor került a meghirdetett alakuló gyűlésre is, ahol végül a Magyar Cserkészcsapatok Szövetsége alakult meg. Így egyből két cserkészszövetség is lett, majd még jó pár, de ez ismét egy másik történet…
VL: Te hogyan és miben vettél részt ezekben a folyamatokban?
GA:Alapvetően sehogy. Édesapámat meghívták az említett felemásra sikeredett alakuló közgyűlésre, így első kézből voltak információim. Ekkor már folyt a zugligeti katolikus plébánia épületében egy vezetőképző tanfolyam, amibe én is bekapcsolódtam, és ahol Surján Laci bácsiék elmesélték a történteket.
VL: Huszonegy éves voltál, amikor megindult a szervezkedés a cserkészet körül és éppen a rendszerváltás előtti utolsó kommunista párt tagjainak kezdeményezésére. Pozsgay államminiszter volt ebben az időben, és az első, aki kimondta, hogy 1956. októberi eseményei népfelkeléshez vezettek, ellenben a korábbi ellenforradalom elnevezéssel. Miért merült fel benne, hogy az úttörőt visszacseréli a cserkészetre?
GA:Az események hátterét Csongrády Jenő bácsi (a „Csongrády féle” kétkötetes cserkészkönyv szerzőjének) elmeséléséből ismerem. A folyamat a katonaság (akkor Magyar Néphadsereg) vezetői körében indult el. Ők a ’80-as évek elejére azzal szembesültek, hogy a katonai szolgálatra besorozott fiatalok mind nagyobb százaléka alkalmatlan fizikailag és/vagy mentálisan a kötelező katonai szolgálatra (akkor ez másfél év volt). Akik alkalmasnak bizonyulnak, azokkal is komoly gondok vannak a behívásuk után, a kiképzés során. Akik voltak ebben az időben katonák (mint egyetemre felvett 18 éves állampolgár én is 11 és fél hónapot eltöltöttem „angyalbőrben”) ezt a saját bőrükön is megtapasztalhatták.
Ezt a helyzetet látva egyrészt megfogalmazták, hogy azok az ifjúsági szervezetek, amit az állami illetve pártszervek működtettek (Úttörőmozgalom, Kommunista Ifjúsági Szövetség), nem sokat érnek a nevelés terén. És eszükbe jutott, hogy régen nem így volt, majd felvetették az ötletet, hogy mi lenne, ha a cserkészet újra működhetne. Jenő bácsit is megkérdezték erről, aki térképészként dolgozott, és voltak kapcsolatai az ilyen beszélgetésekben részt vevő katonai vezetőkkel, akik tudták is róla, hogy cserkész volt. Ennek a gondolkozásnak, tapogatódzásnak lett Pozsgay Imre a támogatója, felkarolója, aki szerintem a később már MSZP-nek nevezett kommunista párt legnormálisabb és legműveltebb vezetője volt.
Valószínűleg ezzel függ össze az is, amin sokan felkapták akkor a fejüket: az 1980-as évek legelején az egyik augusztus 20-i írásában Pozsgay a cserkészetről, mint nagyon pozitív dologról szólt. Ennek a törekvésnek a folytatását jelentette az, amikor a vonatkozó törvény (egyesülési törvény) tárgyalásaés elfogadása idején jelezte Jenő bácsiéknak, hogy ha most próbálkoznának, akkor „átmenne a dolog”. Próbálkoztak. Később egy rövid ideig ugyanazon az egyetemen tanítottam, ahol Pozsgay Imre. Ekkor próbáltam beszélni vele erről, de nem sikerült, így a történteket nem ismerhettem meg az ő elbeszéléséből. Úgy gondolom, hogy ennek a „katonai vonalnak” a Szövetség újraindulása után fontos szerepe lett a cserkészrepülés azonnali megszületésében és szárnyra kapásában.
353. sz. Chernel István cserkészcsapat zászlóátadásán
VL: A Jurta Színházban tartott cserkésztalálkozó egy legendás helyszíne a cserkésztörténelemnek. Mire jutottak ott?
GA:Egyik ottani találkozón sem vettem részt, így ezeket is csak hírből ismerem. Ezek inkább jó hangulatú összejövetelek, találkozások, emlékezések voltak, és lehetőséget adtak azok egymásra találására, akik tudtak és mertek tenni valamit. Mert ne feledjük el, hogy ekkor még hivatalosan proletárdiktatúra volt, és akik részt vettek a Szövetség újjászervezésében, azok a börtön és/vagy maguk és családjuk meghurcolásának kockázatát is vállalták! Aki korábban találkozott a hatalom erejével, vagy akik voltunk sorkatonák, ezt az egyet biztosan megismertük, így reálisan mérhettük fel a kockázat nagyságát. E kockázat miatt voltak, akik inkább továbbra is csendben meghúzódtak, vagy óvatosságra intettek, és a lassabb haladást javasoltak. Ismerve a rendszert, vagy az adott személyek élettörténetét, ez emberileg teljesen érthető, még akkor is, ha a későbbi események a „tettrekészebbek”, a „merészebbek” döntését igazolták. Én is úgy beszéltem ebben az időben telefonon, hogy tudtam; nem biztos, hogy csak a hívott fél hallgatja a mondataimat. Bár lényegesen kevesebbet használtam a telefont, mint ma, mert egy beszélgetéshez 5 forintosokkal felszerelkezve a sarki telefonfülkéhez kellett kisétálnom, és legtöbbször kivárni a soromat, mert otthon nem volt, és csak évekkel később lett telefonunk. De ha valahol szóba került a cserkészet, akkor is körülnéztem, mielőtt megszólaltam volna.
VL: Hogyan építettétek fel a csapatokat?
GA:Minden csapat elindulása, újraindulása más és más. Volt ahol az „öregek”, az egykori cserkészek kezdtek szervezkedni, és a plébános/lelkész melléjük állt. Volt ahol próbálkoztak, és ezt a támogatást nem kapták meg. Ilyenkor vagy feladták, vagy más hátteret kerestek. Voltak olyan helyek, ahol a már működő féllegális közösségek meglátva az összefogásban, a szövetkezésben rejlő lehetőséget alakultak át cserkészcsapattá. Erre használták tréfásan a „ministránsok cserkészruhát húztak” szófordulatot. Voltak olyan helyek is, ahol érdemi cserkésztudás nélkül, a nagyszülőktől hallottak alapján próbáltak valamit csinálni egyetemista korú fiatalok. Ez a sokszínű és sokgyökerű indulás eredményezte azt, amit ma láthatunk a szervezetünkön: alig van valóban közösnek tartott és megélt elem a munkánkban, életünkben.
A saját csapatom újraindulása kétgyökerű volt. Egyrészt csapatom utolsó, 1948-ban 18 éves parancsnoka, Pokorni János bácsi, megkereste a plébánosunkat, hogy lát-e lehetőséget a csapat újraindítására. Ettől függetlenül, őt nem ismerve, én is valami cserkésszerű közösség létrehozásán törtem a fejemet, mert mindazt, amit gyerekként kaptam az illegális munkát végző vezetőimtől, szerettem volna meghálálni és továbbadni a kisebbeknek. Plébánosom érdeme, hogy e két törekvést összekapcsolta.
1989 májusában egy félnapos kedvcsináló túrát hirdettünk meg, majd szeptemberben egy toborzó gyűlést. Ezen több mint kétszázan jelentek meg… Ennek oka egyrészt a plébániám szerencsés földrajzi helyzetében, másrészt a korábbi élénk közösségi életben, harmadrészt a relatíve korai indulásunkban rejlik. Ekkora tömeg láttán az „öregek” megijedtek, és végül két csapat alakult meg: egy fiú és egy lány. Utóbb kiderült, hogy ez a modell nem szerencsés, és kb. 5-6 évi különélés után a közös munka mellett döntöttünk. Az első hónapokban felnőtt vezetőként, rajparancsnokként, párhuzamosan kellett a gyerekeknek szóló programokkal törődnöm, és a sebtiben, házilag kiképzett őrsvezetőimet támogatnom, „felpumpálnom” őket: tudást, ötletet, lelkesedést, vezetői ismeretet adva nekik.
VL: Itthon az öregekre lehetett számítani, akik hozták az emlékeiket, gyakorlati tudásukat, a cserkészmódszertant. A gyerekek csak az úttörőmozgalomba átemelt elemeket ismerhették addig. Az emigrációban élő magyarok létrehozták a maguk szervezeteit a befogadó országokban. Tapasztalataikkal jelentős segítséget nyújtottak az újjászerveződéshez. Unokatestvéred is segítette ezt a fejlődési folyamatot. Mikor keresték meg az itthoniak a külföldi magyar cserkészek képviselőit?
GA:Ahogy korábban mondtam, ők a nulladik pillanattól kísérték az eseményeket, sőt! Az első érdemi kapcsolatfelvétel nem is a születőben lévő Szövetség vezetőivel történt meg, hanem az egyházak vezetőinek ajánlották fel, hogy küldhetnek embereket a működő vezetőképző táboraikba. Így kerültem be én is az Európai Kerület segédtiszti-vezetőképző táborába. A későbbiekben, a „második körben” már a Szövetség vezetőivel egyeztettek a kiutazókról.
VL: Voltak különbségek az európai és az amerikai vezetőképzőt végzettek tudása között?
GA:Igen is, meg nem is. Akik az USA-ba mentek, azok a Fillmore-i cserkészparkban egy sajátos (és később párszor megismételt) képzésen vettek részt. Ez egy zanzásított ST táborból és egy „szabályos” CST táborból állt. (A külföldi magyar cserkészek életében, már csak a hatalmas távolságok miatt is, a képzés alapvetően a tábor idején zajlik, minden vezetői szint esetében.) Akik az Európai Kerület táborába mentünk az ausztriai Eibisberg-be, azok egy működő és alapvetően nem nekünk szervezett képzésbe kerültünk bele. Számomra irányadó és meghatározó volt, amit a megérkezésünkkor mondtak: ők azt tudják megmutatni, hogy hogyan csinálják a cserkészetet és a vezetőképzést. Ebből nekünk odahaza a saját cserkészetünket kell kialakítanunk. Ezért igyekeztem a lehető legtöbbet megtanulni és megfigyelni, amibe az is beletartozott például, hogy a ST tábori nap végén átszöktem az ŐV táborban lévő ismerős srácokhoz, akik elmesélték, hogy aznap mit éltek át… Aki volt ST táborban, az tudja, hogy ez mit jelentett a gyakorlatban. Hazafelé a vonaton pedig már azt terveztük, hogy miként csináljuk meg a látottak alapján az ŐV táborunkat, ami egy hónap múlva valósággá is vált. Egyetlen látványosan eltérő elemet kiemelve: mi már az első pillanatban is utóhétvégében is gondolkoztunk.
A másik különbség a személyes kapcsolatokban volt. Eredetileg nem is tudtunk egymásról, a másik csoportról. De az amit „kint” szemléletben, küldetésben kaptunk, és az eszme iránti elkötelezettség és tudatos vállalása ezeket a határokat gyorsan átléphetővé tették, és nem nagyon kellett keresni a „közös nyelvet”. A nagyon sok helyről érkezés miatt viszont nem mindenki volt képes a látottak kritikus és átgondolt felhasználásra, ami hozzájárult a vezetőképzés és a próbarendszer körül kialakult szakmai vitákhoz, de ez ismét egy másik beszélgetés témája lehetne.
Érdemes megemlíteni, hogy a külföldi, azaz nyugati világban élő magyarok mellett a különféle nemzetek cserkészei is igyekeztek segíteni az újraindulást. Az egyik német szövetség könyveket küldött, a walesiek wood badge képzésre hívtak embereket és építőtábort szerveztek, felépítve egyet, s mást a Sztrilich Pál Cserkészparkban. Az osztrákok szintén a vezetőképzésükbe ajánlottak fel helyeket, mások közös táborozásokkal próbáltak segíteni.
432. Pázmány Péter cserkészcsapat alapításánál készült
VL: 1948-ban államosították a cserkészet vagyonát. Jogilag „átadták” az úttörőszövetségnek. Milyen kísérletek történtek akkor a visszaszerzésére?
GA: Ehhez túl sok közöm nem volt, mert –kellően el nem ítélhető módon– a gyerekekkel való munkábavetettem bele magamat, az egyetemi tanulmányaim mellett. Csapat, őrsvezetőképzés, regöscserkészet. Volt olyan nyaram, amikor hét tábort nyomtam le zsinórban, többször a frissen kimosott ruháimat vizesen magammal víve…
Két gond volt a vagyon „visszaszerzésével”. Egyrészt annakidején a Szövetség papíron egyesült az Úttörőszövetséggel. A jog nem tudta vagy akarta kezelni azt az árnyalatnyi sajátosságot, hogy ez az egyesülés sok minden volt, csak önkéntes nem. Másrészt az utolsó pillanatban az Úttörőszövetség és a KISZ vagyona, benne az egykori cserkészvagyonnal, köddé vált. Közel másfél évtizedes története van például a csillebérci Úttörőtábor körüli jogi hercehurcának, aminek a végén sikerült megakadályozni „privatizálódását”. Ezért az állami illetékesek inkább más megoldásokkal próbálkoztak, így kapta meg a Szövetség, különböző jogi megoldások keretében, a Tömörkény utcai székházat, vagy a Julianna majort, azaz a mai Sztrilich Pál Cserkészparkot.
Annakidején amikor ez a kérdés, az elvett vagyon visszaszerzésére való törekvés szóba került, én más követendő utat vetettem fel, meghallgatásra nem találva. Én az adott történelmi pillanatban, és csakis akkor, könnyen megvalósítható utat láttam volna szívesen: kulcsosházakat vagy ilyen célra használható épületeket kellett volna szerezni minden hegységünkben, tájegységünkön. Az a kegyelmi pillanat, amikor ez reálisan, és kevés pénzből megvalósítható lett volna gyorsan elmúlt, miközben vezetőink energiáját a Szövetségnek, mint szervezetnek a kiépítése, működtetése kötötte le.
Ennyi év távlatából visszanézve érthető mindaz, ami történt: ezek az események olyan sebességgel, és annyira váratlanul, minden érdemi előjel nélkül történtek, hogy nem volt idő gondolkozni, tervezni, stratégiát készíteni. Jött a történelmi pillanat, és sikerült élni a felkínálkozott lehetőséggel. Nyilván lehetett volna jobban is csinálni, de lehetett volna tétlennek is maradni… Köszönet és hála azoknak, akiknek volt kellő bátorsága ehhez és a tettek mezejére léptek!
