Az orosz-ukrán háború kitörése óta vannak cserkésztestvéreink, akik menekültszállásokon, gyermekotthonokban önkénteskednek. Többen most, fél évvel később is jelen vannak ezeken a helyszíneken, és heti vagy napi rendszerességgel foglalkoznak az ott lévő gyermekekkel és fiatalokkal. Közéjük tartozik Tóth Zsófi is. Most az ő, őszinte, valós képet festő, szolgálatának sok, különböző aspektusát bemutató írását közöljük, a szerző képeinek felhasználásával.
Március 21-én nyitotta meg kapuit a menekültek és az őket segítő civilek előtt a BOK Sportcsarnok „B” épülete. Ebben a tranzitváróban található a segélyszervezetek által fenntartott „karitatív sziget”, a telefonszolgáltatók-, a MigrationAid, az AnimalAid és még sok más segíteni szándékozó kitelepülése mellett egy gyerekeknek fenntartott játszórész is. Ehhez a Gyereksarokhoz tartozik egy úgynevezett Baba-Mama szoba, ahová elvonulhatnak az anyukák a picikkel, megetethetik, vagy akár le is fürdethetik őket, illetve van egy raktárunk is, ahol az adományba kapott nem- és kor szerint szétválogatott ruhákat tároljuk, amit kiadhatunk utána a rászorulóknak. Ezeknek vagyok az egyik koordinátora március 29-e óta.
Azóta egyszer fordult elő, hogy másfél hetet kihagytam, amúgy általában heti 4-5 napot – van, hogy egyszerre akár 12-15 órát is – bent vagyok. (Persze vannak olyanok, akik sokkal többet, de nekem ez az az idő, amit tudok vállalni.) Gyakorlatilag a második otthonom lett az a pár négyzetméternyi játékkupac és ruhahalom, de nem csak nekem, hanem sok más önkéntesnek is.
A legelején még nagyon sokan jöttek, szinte egész nap, de főleg estére lett nagy a tömeg. Ez azóta is megmaradt, viszont többségben inkább kárpátaljaiak vannak, de ez nem azt jelenti, hogy a belsőbb, keletibb területekről nem érkeznek. Még mindig találkozunk olyan menekültekkel, akik mondjuk Mariupolból jönnek.
A műszakvezető feladata az önkéntesek koordinálása, eligazítása, a menekült gyerekek beengedése a játszórészbe, felügyelés rájuk, illetve közös játék velük.
Ha koszosak, akkor elvinni anyukával, vagy nagymamával fürdetni őket, ruhát keresni nekik.
A felnőtteknek kint van kialakítva zuhanyzásra lehetőség, nekik is mi adunk törülközőt, illetve tiszta ruhát. Fertőtlenítjük a tereinket, az eszközöket, a játékokat, rendet tartunk, illetve rakunk. Kommunikálunk a többi szervezettel, egységgel, fogadjuk a beérkező adományokat és még sok más apró teendőnk is van.
Általában az orosz- és ukránnyelvű menekültek mellett sokan tudnak még magyarul, de az is előfordul – bár ritkán – hogy beszélnek angolul. Az önkéntesek többsége pedig csak magyarul és egy részük angolul tud.
Ilyenkor szokott az a vicces szituáció kialakulni, hogy egy kicsi nagy beleéléssel magyaráz valamit ukránul, míg az önkéntes csak bólogat a gyerek csillogó szemébe nézve és mondja neki kedves hangon magyarul, hogy „igen, biztos, de nem értem”. És a gyerek ugyanúgy folytatja és húzza magával a következő játékhoz az embert. Nyelvi szempontból kicsit más helyzetben vagyok, mert általános iskolában szlovákot tanultam, így szláv nyelv létére hasonlít valamennyire az oroszhoz és az ukránhoz.
Nem felejtem el egyhamar az első alkalmat, mikor itt voltam. Sokáig egy rövid, fekete hajú, kék szemű, 5 éves kislánnyal játszottam. Az elején gyurmáztunk; ő sárga és kék színekből megalkotta a zászlójukat, utána kérdezte, hogy a milyen színei vannak a mi országunknak. Miután a magyar zászló is elkészült, legózni szeretett volna. Én válogattam neki a kockákat színek szerint. Egy kis idő után mondta, hogy egy házat épít. Adogattam neki az építőanyagot, ő elkészítette az alapot. Szépült a ház; már virágok is voltak benne, meg egy kis tó, állatok.
Ő is magyarázta a dolgait, ha épp nem értettem, akkor fújt egy kicsit mérgesen egyet, majd megpróbálta másképp elmagyarázni, amit akart, hogy megértsem. Óriási energia és hatalmas akaraterő volt abban a csöpp kislányban. Tényleg nehéz lesz elfelejtenem őt, mert ő volt az első arc, akivel itt, a BOK-ban találkoztam.
Ez egy abszolút pozitív élmény volt számomra, de sajnos vannak olyan helyzetek is, amikor hiába szeretnék jót tenni, hiába segítenék valakinek – egyszerűen nem tudok.
Egyszer jött egy tolmács egy fiatal hölggyel. Térdig érő fekete ruhában volt, olyan 2 hónap lehetett vissza neki addig, míg megszüli az első gyerekét – ez valószínűleg azóta már meg is történt. Mielőtt mondta volna a tolmács, hogy egy hastartót szeretne a nő – amit végül sajnos nem találtam a raktárban – elmesélte, hogy azért van feketében, mert a férje elesett a háborúban. Akkor volt az első alkalom, hogy ilyet hallottam a saját fülemmel, hogy egy ilyen emberrel találkoztam. Közben rájöttem, hogy igazából sokkal többel, csak nem hallottam a történetüket, traumájukat.
Ilyenkor örülök, hogy „csak” gyerekekkel foglalkozom közvetlenül, a felnőttekkel kevésbé, vagy nem tudják elmondani a sztorijukat, mert azt nem érteném meg.
Az esti műszakok mindig sokkal eseménydúsabbak a nappaliaknál már a kezdetek óta, de az elején keringett még egy plusz infó is; ha én vagyok a koordinátor, akkor biztos, hogy sok gyerek lesz este. Ez a teória kissé megborult, de általában zárás előtt szoktak még mindig a legtöbben lenni – bár a számok alakulása tényleg kiszámíthatatlan.
Van olyan este, – általában akkor, amikor kevés önkéntes jelentkezik hozzánk – hogy egyszerre kell fürdetni kísérni az anyukát a kicsivel, közben ruhát keresni rá, karszalagot írni a gyerek nevével és a cipője helyének számával, közben azért kell rászólni a nagyobbakra, hogy ne verekedjenek, a kisebbekre pedig azért, hogy ne szökjenek ki a Gyereksarokból, esetleg még az aktuális Védelmi Bizottságos műszakvezetővel lekommunikálni, hogy a visszatérő vendégek (azok a gazdasági menekültek, akiket kiszűrtek, hogy már többszöri alkalommal jönnének a BOK-ba adományért – a szerk.) gyerekei éppen jöhetnek játszani, vagy sem.
Ilyen multifunkcionális módba kell kapcsolnunk ilyenkor. Persze ezt egyedül egy koordinátor nem bírja, nem is lehet elvárni tőle, de sajnos egyre kevesebb önkéntes jelentkezik, ami persze érthető, mert mindenkinek fogy az energiája, motivációja, de szerencsére vannak olyanok, akiknek még mindig van.
Minden nehézség ellenére hálás vagyok, hogy itt lehetek; hálás vagyok minden egyes mosolyért, minden kedves szóért, „köszönömért”, ölelésért, amit itt kaptam, az emberekért, akiket itt ismertem meg, legyenek akár menekültek, vagy önkéntesek, mert egyáltalán nem tartanék a saját életemben most ott, ahol, ha ők nincsenek.
Tóth Zsófi
