A miskolci cserkészek tavaly nyáron több programot is szerveztek az ott élő ukrajnai menekülteknek. Jernei Péter cst. (784.), a II. cserkészkerület elnöke beszélt az élményekről, a közös nyelv hiányán túli kihívásokról és a menekültek kilátásairól. Kiemelte, hogy ebben a projektben meg lehet élni, milyen cserkészként segíteni a bajba jutottakon, valamint mindkét kultúra tud hosszú távon profitálni egymás megismeréséből. Kováts Anna csst. (19.) interjúja.
Hogyan indult ez a projekt?
Márciusban a Pont Központos munkatársak kezdtek bele ebbe a projektbe, eleinte még nem csatlakoztak a cserkészek hozzá. Ők kezdtek el azon gondolkodni, hogyan tudnánk segíteni az ukránoknak. Senki nem volt tisztában a helyzetükkel: hol vannak, milyen elosztásban, milyen logika alapján, kik jönnek és hány évesek. A tavaszi időszak eléggé húzós volt, akkor kezdték el kijárni ennek az útját a Pont Központos munkatársak. Ekkor keresett meg engem Tidu, arra gondolva, hogy határmenti kerületként csinálhatnánk valamit. Jeleztem neki, hogy, közvetett módon már elkezdtünk foglalkozni vele, hiszen a cserkészet is ennek a közösségi térnek a része, és ezt szeretnénk folytatni. Ekkor fogalmazódott meg a konkrét szándék, hogy akkor cserkészekkel is álljunk bele ebbe az ügybe.Ez május-június magasságában volt. Eleinte a Pont Központos önkéntesek voltak körülöttem, aztán ahogy kialakult és beindult a projekt, akkor kezdtem el jobban keresni cserkészeket, és páran jelentkeztek is.
Milyen programokat tartottatok az ukrán menekültek számára?
Többféle program is volt. Egy népzenés-táncházas programon, hangszerbemutatót tartottak, amit nagyon élkveztek a résztvevők. Egy másik alkalommal kézműveskedtünk, ahol a résztvevőknek lehetőségük volt kipróbálni különböző mesterségeknek a rejtelmeit. Ezenkívül egy játszóházas programot is tartottunka gyermekek számára. Időjárástól függően voltak kinti-benti megmozgatós sporttevékenységek, játékos foglalkozások. Kinti programok közül, ami megvalósult, az a Miskolci Közlekedési Vállalatnak a meglátogatása volt. Itt egy interaktív programot szerveztünk a résztvevőknek, ahol körbe járhatták az egész vállalatnak a telephelyét, a kisebb-nagyobb zugokat is bejárva. Ezen kívül volt szervezett túra, illetve a cserkész parkot is bemutattuk, ahová most már önállóan járnak ki a menekültek. Nagyon otthonosan érzik magukat ott, szalonnát sütnek, kirándulnak és egy kicsit kikapcsolódnak.
Milyen létszámban voltak jelen a menekültek egy-egy programon?
Teljesen vegyes volt a részvételi arány. A kisvonatos úton például 45-en voltak jelen, de volt olyan program, ami ennek a töredéke, 8-10 fő jött el. Eleinte a résztvevők köre is teljesen változó volt, mostanra már kialakult egy erős mag.
Alakult ki valamilyen kapcsolat a menekültekkel?
Eleinte borzasztóan nehéz volt bármilyen kapcsolatot kiépíteni velük, hiszennem beszélnek nyelveket. Sikerült viszont egy nagyon kedves lánnyal megismerkedni, aki nagyon jól beszél angolul, fiatal, elképesztően tüneményes, igazi cserkésznek való. Ő az, aki segít nekünk a menekültekkel kapcsolatot tartani., Viszi a plakátokat, lelkesíti a résztvevőket, elhívja őket, aktívan beszél hozzájuk és közvetít minden információt. Szerencsére ezáltal kialakult egy 8-10 főből álló csapat, gyerekekkel és anyukákkal, akik lelkesen vesznek részt minden programon. Nem olyan régen volt egy női est, ahol a gyermekeket otthon hagyva, nők egymás között tudtak beszélgetni. Egy intim közegben tudták megosztani azokat a gondolataikat, amiket máshol nincs lehetőségük.
Ezen a kommunikációs gáton túl volt valamilyen egyéb kihívás?
Volt egy pont, amikor úgy éreztem nincs értelme törni magunkat. Ha lelkesen készültünk programokkal, akkor sem voltak rá nyitottak, nem érdekelte őket. Később én is rájöttem, hogy nem azért van ez, mert ukránok és menekültek, hanem ők is nagyon különböznek egymástól. Ha 100 magyar elmenne külföldre, szerintem közülük lenne 50, akit semmi nem érdekelne, csak nyomogatná a telefonját. 30 ember abszolút jó arc lenne, kedves és nyitott, mennének a programokra, és értékelnék is, meg is köszönnék. 20 ember pedig abszolút zárkózott lenne. Idővel megismerkedtünk azzal a harminc emberrel, akik járnak velünk a programokra. Ez volt a nehézség, felfogni azt, hogy aki ilyen kudarcot átél, annak nem könnyű, hiába akar a környezete segíteni rajta. A nyelvi problémák még mindig megvannak, de a szándék már mindkét oldalról megvan, kézzel-lábbal próbálnak kommunikálni ők is, illetve mi is. Van itt nyelvtanfolyam, ahol alap szófordulatokat sajátíthatnak el. Ezen a területeken most már sokkal könnyebb, mint az elején.
Volt olyan program, ami akár a szervezőknek, akár a résztvevőknek különösen a kedvencévé vált?
Az ismertség és a jó kapcsolat kialakulása után azt mondhatom, hogy majdnem minden program nagyon jól sikerült. A legutóbbi program, a népi hangszerek bemutatója, elképesztően jól sikerült., Eleinte nem volt nagy érdeklődés, de végül nagyon sokan eljöttek, akik hihetetlenül élvezték. Nem a menekült szállón volt, hanem a Pont Központ irodájában, már ez sokkal oldottabbá tette a hangulatot. Boncsér Gábor, népzenész is jött,aki hozott legalább 25-30 hangszert. Ahogy Gábor sem beszél ukránul, úgy a menekültek sem magyarul, de végtelen lelkesedéssel, kézzel-lábbal magyarázta nekik, hogy milyen hangszer, milyen hangszín, hogyan változik. Mindenkinek a kezébe nyomta a hegedűt, mindenki kipróbált legalább egy hangszert, elképesztően élvezték, alig akartak hazamenni.
A kirándulás a cserkészparkban, a játék, a sütögetés az is nagyon – nagyon tetszett nekik. Azóta maguk is kijárnak a cserkészparkba. Kihasználják azt, hogy ingyen tömegközlekedhetnek, felülnek a villamosra, buszra és elmennek egy kicsit kikapcsolódni a szállóból.
Mit gondolsz, milyen a kilátás a számukra?
Sajnos nem tudtam eddig normálisan beszélgetni velük. Van az a szervező, aki tartja ezeket a női köröket, vele már belemennek elég mély témájú beszélgetésekbe, érintik a nehezebb hangvételű dolgokat is. Nekem erre nem volt módom. Jeleztem nekik azt, hogy szeretnék valamennyiükkel leülni egy kicsit beszélni, mert abszolút nem látom át a helyzetüket. Érdeklődni szeretnék a hogylétükről, a céljaikról és a történeteikről. Én úgy látom, hogy nem nagyon tudják még azt, hogy hova tovább, bár sokan már tovább mentek. Az a bizonyos harminc százalék, aki céltudatos és szeretne valamit kezdeni az életével, az már munkába állt, esetleg másik városba költözött, vagy visszament Ukrajnába. Voltak akik mondták, hogy ők ezt nem tehetik meg, hogy otthon hagynak csapot-papot. Otthon van valamilyen közeli hozzátartozója, aki nem lehet egyedül, ők páran visszamentek. Összességében úgy látom, hogy nem igazán van kilátásuk, csak annak a pár embernek, akinek személyiségéből fakadóan eddig is volt egy önérvényesítő képessége, talpraesettsége, céltudatossága. Érdekesség, hogy van olyan is, aki online állt munkába, mert végülis mindegy neki az, hogy Ukrajnában ül a számítógép előtt, vagy Magyarországon. A többség viszont sajnos nem látja még, hogy hova tovább.
Ők így nem tudják, vagy nem szeretnék egymást motiválni ezáltal?
Nagyon sok életút van. Például van egy hölgy, aki 25 éves és egyedülálló. Viszont vannak idősebb, két-három gyermekes anyukák is, akiknek a férje dolgozik, ők nem igazán tudnak lépni. Sajnos a túlnyomó többségnek meg van kötve elég erősen a keze olyan módon, hogy ha egyedül lenne, nyilván könnyebb lenne, de így nehéz. Ennyire mélyen viszont sajnos nem tudtam velük beszélgetni.
Te mit kaptál ebből az egészből?
Szerencsére nagyon sokat kaptam a projekt által, például barátságokat, meg egy érdekes helyzetet ismerhettem meg jobban, mélyebbről és ezek után jobban átlátom ezt. Rengeteget tanultam belőle. Egészen más úgy beszélni valamiről, amiben benne voltam, mintha csak hallottam volna róla. Ha bárki megkérdezi tőlem az utcán, hogy mi a véleményem az ukránokról, az ukrán helyzetről, akkor első kézből tudok hiteles választ adni. Nyilván nem ezért álltam bele ebbe a történetbe, nem ezért segítettem, de így sokkal jobban belelátok, mint egy átlagos ember, aki csak hall róla. Megláthattam ezt a kulturális különbséget, ezt a szakadékot ami közöttünk van, meg azt is, ami összeköt minket, például a cserkészet. Vannak a menekültek között cserkészek is, akik beintegrálódtak a helyi csapatainkba. Ezáltal a cserkész hitvallásomat, hivatásomat is megélhetem: ha valaki rászorul, akkor igenis megyek és segítek. A magyarok közé való beintegrálódás által szerintem megváltozik az ukránok megítélése a magyarokról, tudják azt, hogy ha kiszolgáltatott helyzetben vannak, akkor igenis tudnak Magyarországra számítani. Annak ellenére, hogy sokkal több ukrán van, mint magyar, szerintem ha már a töredékük el tudja vinni ezt a jó hírt, akkor ez a magyaroknak csak jó lehet.
