A szeptemberi Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus világméretű esemény volt, amelyre a Föld minden tájáról érkeztek hívők. A cserkészkontingesen belül is találhatunk olyat, aki más kontinensről repült Budapestre, hogy önkéntes szolgálatot teljesítsen, ráadásul volt, aki ezzel már régi családi hagyományt követett. Az alábbiakban három Amerikából érkezett magyar cserkésztestvérünkkel olvashattok interjút, amelyet még a NEK első napjaiban készítettünk velük.
Cserkész Magazin: Kérlek, mutatkozzatok be, és mondjátok el, honnan jöttetek!
T. P.: Táborosi Piroska vagyok, leánykori nevemen Szabó Piroska. A clevelandi magyar cserkészcsapatba tartozok, de most Syracuse-ban élek, New York államban.
F. K.: Földesiné Fördős Katinka vagyok. Az ohiói 33-as Szilágyi Erzsébet csapathoz tartozom, ahol általában jótékonykodni szoktunk.
Sz. É.: Szabó Éva vagyok, és én is a 33-as Szilágyi Erzsébet csapathoz tartozom. Mindig cserkész voltam; 5 éves korom óta, jelenleg is.
Cs. M.: Gyakorlatilag a világ másik feléről érkeztetek ide. Mi motivált titeket, hogy részt vegyetek ezen a programon önkéntesként?
F. K.: Az én anyám például az Orsolyákhoz járt iskolába Budapesten, és elképzelhető, hogy 1938-ban, amikor 10 éves volt, részt vett az akkor rendezett kongresszuson. Amikor Pirkó, a legjobb barátnőm mondta, hogy eljön a 2020-as NEK-re, én is gondoltam egy nagyot, és akkor mindketten eljöttünk a férjemmel.
Cs. M.: És téged Pirkó, mi késztetett arra, hogy eljöjj?
T. P.: Amikor egészen kicsi kislány voltam, és édesanyám takarítgatott meg főzött a házban, állandóan énekelt mindenféle dalokat. Közöttük volt a kongresszusi ének is, a Győzelemről énekeljen… kislányként sokat kérdezgettem tőle, hogy milyen volt Magyarországon az ő gyerekkorában. Elmesélte, hogy mikor Egerbe járt az intézetbe az angolkisasszonyokhoz, 1938-ban kiválasztottak tíz vagy tizenöt lánykát, és ők eljöttek az akkori kongresszusra. Édesanyám is köztük volt. Kérdeztem, tőle, milyen volt. Elmesélte, hogy fehér ruhájuk volt, s gyertyát fogtak, és ez nekem kislányként gyönyörűszép emlék volt. Amikor hallottam tavaly, hogy most lesz újra itt Magyarországon, én azt mondtam, hogy megyek. Ha törik, ha szakad, megyek. Na, és aztán persze jött a pandémia, és akkor nem tudtuk, hogy most mit is csináljunk. De azután is biztattam a barátaimat és a testvéremet, hogy menjünk. Elhatároztam, hogy függetlenül attól, hogy ki megy, ki nem, én menni fogok. Persze, az lett volna a legjobb, hogyha egy igazi nagyobb csapatot össze tudunk állítani, de sajnos ez most így alakult.
Sz. É.: Így sikerült. Ahogyan a Piri is mondta, testvérek vagyunk, és általában együtt szoktunk Magyarországra utazni. Ez a mostani nem volt könnyű út a pandémia és más egyéb dolgok miatt, de ahogy a Magyarországon élő unokaöcsémnek is megírtam: We’re coming. Törik vagy szakad. És hát itt vagyunk, és nagyon örülünk neki. Rengeteg élményben részesültünk már, pedig még csak kedd van.
Cs. M.: Pont ezzel kapcsolatban szerettem volna megkérdezni, hogy mi volt eddig a legnagyobb élményetek.
T. P.: Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Én nekem a nagyon egyszerű dolog is nagy élmény, és a nagyon nagy dolog is az volt: a mise vasárnap, az csodálatos szép volt. Az nagyon szép volt. Az itteni cserkészet pedig…
Sz. É.: …mi eddig nem igazán tudtuk, hogy a magyar cserkészek hogy s mint vannak. Azt tudtuk, hogy a háború után sokáig nem volt itt cserkészet, majd ’89-ben újra megindult, s azt is tudjuk, hogy a Külföldi Magyar Cserkészszövetség hozzájárult könyvekkel és más egyébbel, hogy felkészüljetek. És most látjuk, hogy oly sokat tettetek e rövid idő alatt. Ti itt mind cserkészek vagytok; nemcsak cserkészek, hanem hithű cserkészek, katolikusok. Ez nagyon sokat jelent.
T. P.: Mi is a semmiből jöttünk létre, és ti is a semmiből. Mi egy másféle üldözet után lettünk cserkészek meg cserkészcsapatok, mert a háború volt az, ami a mi édesapáinkat sújtotta. Egyébként az édesapáink mind jó barátok voltak, és segítettek abban, hogy a cserkészetet létrehozzák újra, azok után, hogy a magyar határokon belül le volt tiltva. Amikor kimentek Amerikába, továbbfejlesztették a cserkészetet, és amikor a ti korszakotok elindult, immár a szabad Magyarországon, akkor itt is ugyanúgy kezdtétek, fájdalmas háttérrel. Hála Istennek, annyira sokan vagytok, akik azt már nem is tapasztaltátok. Éppen úgy, mint mi, amikor picik voltunk: csak azt érzékeltük, hogy cserkészek vagyunk, és szeretünk cserkészek lenni, és magyarok vagyunk.
F. K.: Igen. És barátok. 5 éves korunk óta barátok vagyunk. Mert a cserkészet minket mindig összeköt. És nem lehet tőle megszabadulni. Ez az igazság: egyszer cserkész, mindig cserkész.
T. P.: Igen, ez így van. Nagyon erős az a lánc, ami bennünket összeköt. Mi mind úgy kezdtük, hogy a NEK-en fogunk önkénteskedni, és csak később hallottuk azt – egy e-mailből értesültünk róla – hogy a cserkészek is benne lesznek…
Cs. M.: Szóval először nem is a cserkészkontingensbe jelentkeztetek?
T. P.: …nem is tudtuk, hogy ez így fog történni. Egyik napról a másikra belekapcsolódtunk, és most itt vagyunk.
Cs. M.: Hogy néz ki egy napotok itt önkéntesként? Milyen feladatok vannak? Mit csináltok? Hogy telt mondjuk a mai nap?
T. P.: Ma annyit csináltunk, hogy elmentünk a Hungexpóra, hogy megtanuljuk az utat. A napnak a végére értünk oda. Nem volt most konkrét feladatunk, úgyhogy félreálltunk, és ahogy az emberek jöttek kifelé, egy jópár embertől elköszöntünk, integettünk. Itt-ott angolul hozzájuk szóltunk. Gondolom, ők azt hitték, hogy ez a mi beosztásunk, hogy elköszönjünk tőlük, pedig ez csak véletlenül alakult így. Mindenesetre jó néven vették.
F. K.: Az volt az érdekes, mikor mentünk kifelé a Keleti pályaudvarról, és nem voltunk biztosak benne, hogy kell továbbmenni, láttunk ott valakit a NEK-es kék ingben, és odamentünk hozzá. Ő már messziről intett nekünk, mert látta a cserkészruhát, és hát ez jó volt, jólesett…
T. P.: …majdnem megölelt bennünket, annyira kedves volt, és örült, hogy még jön cserkész…
Sz. É..: …és a kalauz is rögtön mondta, hogy merrefele kell menni. Gondolom, hogyha nem dolgozott volna aznap, akkor ő is NEK-egyenruhába lett volna öltözve.
F. K.: Vasárnap például az nagyon megható volt, hogy mentünk-mentünk, sétáltunk a tömegben, vigyáztunk, hogy hova lépünk, nehogy kutyára vagy emberre, és akkor ahogy megérkeztünk, ott a Hősök terén, az annyira megható volt, az a színpad és ahogy az meg volt csinálva, az gyönyörű volt. És tegnap este elmentünk megnézni a Csík zenekart, hát az nagyon jó volt, az szuper klassz volt!
T. P.: Syracuse-ban, van egy lengyel barátnőm, aki még az elején mondta hogy nagyon szeretne jönni, aztán mégsem jött, mondván, „én már túl öreg vagyok ehhez”, de aztán legalább háromszor küldött SMS-t, hogy nézte végig a tévében a misét. Őneki például tanítottam a két fiát, amikor hetedikesek meg nyolcadikosak voltak, és hát elmondta a fiúknak is, hogy nézzék a tévét, mert talán látnak benne engem is. Nem szabadulnak meg olyan könnyen a régi tanítónénitől!
A borítóképet Veréb Dániel fotózta.
