Egész pályám koronája a Kossuth-díj; bízom abban, hogy még sokáig szól magyar ének, magyar népdal a Kárpát-medencében – mondta Budai Ilona népdalénekes, aki idén március 15-én Kossuth-díjat vehetett át a Parlamentben. A tradicionális magyar népi kultúra hiteles továbbörökítését szolgáló pályája során a magyar cserkészet újraalakulásakor a regös cserkészet munkáját is segítette. Erről az időszakról és a magyar népzene értékeiről is beszélgettünk vele.
Szerző: Nagy Emese
VL: Hogyan került közel a cserkészekhez?
Budai Ilona: 1990-ben keresett meg engem Csizmazia András, aki a regös cserkészet hagyományainak újraélesztésére vállalkozott, ennek következtében tartottunk Esztergomban, a ferences gimnáziumban egy regös hosszú hétvégét. Azon még „csak” harmincan voltunk. Életre szóló emlék ez nekem! Fantasztikusan sikerült, sok gyerek volt velünk, nem is hittük, hogy micsoda érdeklődés van a népzene, a néptánc és népművészet iránt! Ebből az érdeklődésből és sikerből indult el egy programsorozat. A következő évben Pannonhalmán találkoztunk, ott már vagy kilencvenen voltunk, aztán Kecskeméten, utána Kőszegen. Sorolhatnám még, például Domaszéket, de minden regös táborban közös volt az részemről, hogy népdalokat tanítottam, és segítettem eredeti adatközlőket hozni. Büszkén mondhatom, hogy részese voltam a magyar regös cserkészet újraindításában. Összeállítottam egy magnókazettát a regösöknek Fúvom a dalt címmel, amely később a Kossuth rádió népdalos műsoromnak elnevezése is lett. Ezzel párhuzamban létrehoztuk a kazetta szöveges változatát is, ebben a dalok szövegei kerültek.
MTI Fotó: Czimbal Gyula
Elmondhatatlanul sok élmény ért engem évekkel később is, amikor az első táborokban részt vevőkkel újra találkozhattam, ilyen eset volt a később zalai plébánossá lett Kálinger Roland, azaz Rozsé atyánál eltöltött este, ahol felidéztük az első táborokban tanultakat. Én csak ültem és hallgattam a gyerekeket, akiknek anno én tanítottam meg ezeket a népdalokat. Hogy én ezt elérhettem, hogy ennyi gyerek örömmel dalol magyar népdalokat, felér nekem egy második Kossuth-díjjal. Egy népdalénekes ennél többet nem kívánhat!
VL: Mi lehet a népdalok ereje? Gyermekkorunkból emlékezhetünk arra, hogy nagyszüleink énekelték, akkor tanultuk meg mi is az első dalokat. Aztán felnőve az emberek jelentős része elnyomja magában ezeket a forrásokat.
Tapasztalatom szerint az a legfontosabb, hogy ki szólítja meg a gyerekeket, hogyan, és persze mivel. A fiatalabb gyerekeknek nem lehet a díszített, gyönyörű, szomorú, melizmás (Melizma: olyan énektechnika, amikor a szöveg egy-egy szótagjára egy dallamot, dallamrészt énekelnek. szerk.), dalokat tanítani. Vidám, kedves, de nem énekkönyvből való, jól énekelhető, ritmusos dalokat érdemes összeválogatni. Az is nagyon fontos, hogy az előadó hiteles legyen. Látszódjék rajta, hogy szereti, amit csinál, örömmel énekeljen. A gyerekeknek olyan antennáik vannak, hogy leveszik a hamiskodást. Élményt kell kapjanak a gyerekek a népdalok által, akkor meg is fogják szeretni azokat. Akik otthonról hozzák ezt a szeretetet, azokkal könnyebb a dolgunk, de akik sem otthonról sem az iskolából nem hozzák a népzenét, velük a legnehezebb.
VL: Mit tapasztalt, változott-e a „gyerekanyag” az elmúlt évtizedekben?
Én harminc éve tanítok az Óbudai Népzenei Iskolában, 7-22 éves korig vannak tanítványaim. Fábián Évával – aki szintén segített a regös időkben – ketten tanítunk éneket. Ő iskolaelőkészítősöknek tart gyermek-játékdalos foglalkozásokat, hiszen velük a játékok által lehet megszerettetni a dalolást. Ez független a generációktól. Hozzánk persze sok olyan gyermek érkezik, akiknek a szülei ős-táncházasok, vagyis a családban születése óta jelen vannak a népi hagyományok. A legfiatalabb tanítványom most hétéves. Ő úgy került hozzám, hogy a tizenkét éves nővérét kísérte el. Ilonácska kint ült az édesanyjával, míg Titanilla bent volt nálam. Viszont Titanilla hazaúton a kocsiban a frissen tanultakat énekelte, ezért Ilonára is ragadt a tudás. Aztán az édesanyjuk megkérdezte, nem ülhetne be az órákra Ilonácska is. Ez másfél éve van így. Járnak hozzám hospitálni egyetemisták, és nem győzik csodálni a kislányt, hogy szívja magába a tudást, lesi a szavaimat. Magyarul: az élmény, a kötődés, a szeretetteli légkör és az alázat számít, és ez így volt harminc évvel ezelőtt is.
Fotó: MTI
VL: Korábban beszélgettünk a Páva tehetségkutatón győztes Haraszti ikrekkel is. Kíváncsiak vagyunk a véleményére, honnan jöhet ezeknek a kislányoknak a tehetsége?
Egyértelmű, hogy van bennük egy veleszületett érzékenység, fogékonyság. Van élményanyag, amit otthonról hoznak, a családból és a palóc környezetből. Bátonyterenyén még él ez a fajta beszédmód, gyakorlatban van a dalkultúra. Mindezekhez jön egy nagy adag kíváncsiság, és szülői, vagy a környezetből érkező támogatás. Szinte már csak a fülüket kellett hegyezni!
VL: A hagyományokat nem ápolni kell: nem beteg az. Nem őrizni: elszaladni sem fog. A hagyományt meg kell élni – mondják. Milyen jövőt jósol ezen a területen?
Kallós Zoltán néprajzkutató, népzenegyűjtő fogalmazott nagyon szépen: addig leszünk magyarok, míg magyarul énekelünk, táncolunk, muzsikálunk és beszélünk. Ha megtagadjuk ezt az örökségünket, és elmegyünk e csoda mellett, amit néphagyománynak, népköltészetnek hívunk, akkor itt a Kárpát-medencében eltűnhet a magyar szó. De nincs baj! Lesz jövője a hagyományainknak!
Sokat járom az országot, és azt tapasztalom, hogy egymást érik a megyei népdaléneklési versenyek, népdalköri találkozók, ahol fiatal együttesek is felbukkannak. Bizakodó vagyok ezeket tapasztalva; legutóbb Sződligeten hatszáz gyerek vett részt egy megyei versenyen. Csak ugye nem erről szólnak a hírek. Pedig erre büszkék lehetnénk, ez a miénk! 250 000 összegyűjtött dallamunk van! A világon nincs még egy ilyen nemzet, amelynek ilyen hatalmas népzenei anyaga lenne. Németországnak például 6000 dallama van, annak is a fele a magyarországi sváboktól származik, mert a német archívum megsemmisült a II. világháborúban.
VL: Mitől lehet a magyar forrás ennyire gazdag?
A magyar néplélekben keresendő a válasz. Mindenre volt/van dalunk: örömre, bánatra, szomorúságra, születésre, halálra, esküvőre, eljegyzésre, a szokásainkra. Az egész évi ünnepkör is kapott dalokat. Egyetlen nép nem őrizte meg a magáét, ha volt egyáltalán ekkora dallamvilága. Nekünk is feladatunk életben tartani, megélni a hagyományainkat, ebben segítenek a cserkészek is.
