Rita a gratulálók körében állt az udvaron. Széles mosoly ült az arcán, örült, hisz már nagyon régóta vágyott erre a díjra. Nem küzdött érte olyan eszementen, mint Fülöp. Nem azért akarta, hogy mindenki őt csodálja, mint Farkas. Rita azért szerette volna megkapni az aranyméta díjat, mert régen még az édesanyja is megnyerte. Ráadásul nagy ritkaságnak számított, ha ezt a díjat egy lány kapta meg. Rita arra gondolt, milyen arcot fog vágni az anyukája, ha megtudja, hogy a lánya megcsinálta! Övé lett a díj! A tömeg hirtelen szétvált, és Farkas lépett Rita mellé. A vállára tette a kezét.
– Szép volt, Rita! Meg kell hagyni, ezt megérdemelted.
– Köszönöm. – szólt Rita meglepve, hisz Farkas sosem szokott beszélni vele.
– De nehogy azt hidd, hogy tiéd az egész világ, kicsi lány! – folytatta Farkas. – Nem tudom, mit beszél veled olyan sokat mostanság Kopasz, de tudd, hogy sosem fog annyira a bizalmába avatni mint engem. Megnyerheted a világ összes díját, még akkor se!
Rita nagyon erősen koncentrált, hogy ne nevesse ki Farkast. Mintha ő bizony annyira a kebelbarátja szeretne lenni Kopasznak. Azért nem bírta megállni, hogy kicsit még megszivassa Farkast. Ezért ezt válaszolta neki egy kedves kis mosollyal az arcán:
– Azt majd még meglátjuk, drága Farkas. Kopasz azzal barátkozik, akivel csak akar, és most úgy tűnik, ez én vagyok. De köszönöm a gratulációd.
Azzal elsétált a dühösen fortyogó fiú mellett. Kis elégtételt érzett, hiszen mindig is utálta nézni, ahogyan a tapír őrs tagjai szivatták a kisebb őrsöket. A lányokkal mondjuk mindig kedvesebbek voltak, habár ez a kedvesség odáig terjedt ki, hogy őket nem testileg, csak lelkileg terrorizálták.
Épp itt tartott Rita néma elmélkedésében, amikor Zsemle utolérte az udvaron, és eléállt.
– Szia!
Rita visszamosolygott rá.
– Szia, Zsemle!
– Gratulálok a díjadhoz. Tudom, hogy milyen régóta vágysz rá.
– Köszönöm, kedves tőled. Gondolom Fülöp rendesen el van keseredve.
– Ugyan, majd kiheveri. Ismered. Csak kell egy föci óra, és máris azon a galambon fog füstölögni, el is felejti a díjat.
Zsemle nézte, ahogyan Rita elmosolyodik. Fogalma sem volt, mit mondjon még. Hogyan hoz szóba egy ilyet az ember:
„Szia, Rita! A múltkor hagytál egy levelet a padomban, hogy találkozzunk, én meg kinn fagyoskodtam miattad majdnem egy órát a telefonfülkében, amíg megjöttél, és meg is fáztam, pedig utálom a nátha elleni orvosságokat, akkor már legalább lennél szíves elmondani, hogy mit akartál?”
Valahogyan ez se hangzott sokkal jobban, mint a másik változat, ami Zsemle fejében motoszkált:
„Rita, mégis mi a jó eget beszélsz te most annyit a Kopasszal, hiszen utálod, mindig is utáltad, most meg patkányokat cipelsz érte az új igazgató asztalához, és még engem is elkerülsz, mégis mi a fene folyik itt???” Mindezt megkoronázta volna az az ütemes mozgás, amivel Zsemle szíve szerint minden szótagnál úgy megrázta volna Rita vállait, hogy a válasz csak úgy kiessen belőle, mindenféle kertelés, és értelmetlen titkolózás nélkül.
Végül Zsemle úgy döntött őszinte lesz. Arra az esetre gondolt, amikor azt hitte, hogy Körző eltitkol előle valamit. Nagyon gyanúsan viselkedett akkoriban, de Zsemle ugyanígy nem merte egyenesen megkérdezni tőle, hogy mégis mi a baja, mint most Ritától. Végül egy hónapos titkolózás után derült ki, hogy Körző egyszerűen csak zsebkendő híján Zsemle nyakkendőjébe fújta bele az orrát, aztán pedig hazavitte, hogy kimossa, és elvesztette. Zsemle az egészről nem tudott semmit, csak azt vette észre, hogy eltűnt a nyakkendője, és sorra kapja a beírásokat a hiányos egyenruhája miatt. Végül Körző színt vallott, már-már zokogva Zsemlének, aki teljesen megkönnyebbült, hogy csak ennyiről van szó.
Zsemle erre gondolva vett egy nagy levegőt, és megkérdezte Ritától:
– Figyelj Rita, úgy látom, hogy valamit nagyon titkolsz mostanában, lehet, hogy nincs hozzá semmim közöm, de úgy érzem, hogy tudnék segíteni ha elmondanád nekem, még ha csak arról is van szó, hogy nem tudod hova fújnod az orrodat.
Zsemle elvörösödött, mert a mondat befejezését nem éppen így képzelte el, csak valahogyan belezavarodott a múlt és jelen titokhálójába, erre tessék, teljesen értelmetlen dolgokat hadovál itt Ritának, aki egyre furábban bámul rá.
– Mi van az orrommal?
Zsemle egyre kínosabban érezte magát.
– Semmi, semmi, ez csak egy régebbi, merthogy régen a Körző titkolta, hogy nincs zsebkendője, ezért én beírásokat kaptam, aztán meg lelkiismeretfurdalásában végül kifújta az orrát is, vagyis kiöntötte nekem, mármint a lelkét, szóval végül elmondta, hogy mit is titkol igazából.
Rita kezdte teljesen elveszteni a fonalat, Zsemle pedig érezte, hogy mindjárt felgyullad, annyira kínosan érezte magát. Arra gondolt, hogy egy kis oldott lazasággal mindjárt kezeli a helyzetet, még jót is fognak nevetni együtt ezen az egészen, ezért szélesen elmosolyodott és úgy mondta:
– Hát ez kész katasztrófa. Semmi értelme nincs annak, amit mondok.
De Rita nem nevetett fel hangosan, ahogyan régen tette volna, csak épp finoman elhúzta a szája széleit.
– Fáradtak vagyunk mindketten, Zsemle. Menjünk haza, és pihenjük ki magunkat mind a ketten.
Zsemle azon kapta magát, hogy egyedül áll az udvaron, és integet Ritának, aki már kifelé megy az iskolából.
Még látta, ahogyan Kopasz gúnyosan mosolyog rá az egyik nagy fa alól, és abban a mosolyban benne volt minden, amit Zsemle nem tudott, de Rita és Kopasz igen. A hangsúly pedig ott virított az „és”-en Rita meg Kopasz neve között, élesen és fájóan, az a határozott „és”, ami magányra utalta Zsemlét az udvar közepén, a tenyerére fagyott integetéssel, és a szájára ragadt kérdésekkel.
Kopasz pedig ezzel a mosollyal dőlt neki a fa érdes kérgének, mint egy király, és nem vette észre, hogy Farkas egy egészen másfajta tekintettel, és újfajta dühvel tekint rá, a focipálya mellől. Mintha hirtelen senki sem azzal lett volna jóban, akivel kellett volna, mintha a Liliom Gimnázium a feje tetejére állt volna, mióta az új igazgató betette a lábát az épületbe.
Folytatása következik…
A mese első részét itt olvashatod a másodikat pedig itt, a harmadikat itt, a negyediket pedig itt olvashatod.
Szerző: Tibély Orsolya öv. (148.)
Illusztrációk: Huszár Márton
