Év végén – öt másik újságíró mellett – Borbás Barna, a Heti Válasz munkatársa is Junior Prima Díjat kapott. A 46. sz. Kapisztrán Szent János cserkészcsapat tagját az objektív újságírásról, terveiről és a médiafogyasztás változásairól is kérdeztük.
VL: Honnan jött az újságírás? A családban volt már, aki ezzel foglalkozott, vagy te vagy első, aki ilyen babérokra tör?
Barna: Családi minta nem volt, de kisgyerekként is nagyon szerettem írni; voltak iskolaújságos próbálkozások, később rovatom volt a cserkészcsapatom lapjában. A dolog ösztönösen jött, mert sokáig éreztem úgy, hogy jobban fejezem ki magam írásban, mint szóban. Elsőéves bölcsészként aztán csatlakoztam egy akkor induló, egyetemistáknak szóló lap szerkesztőségéhez. Önkéntes munkában dolgoztunk, már-már fanatikus lelkesedéssel, marha sokat. A 20-30 ezer példányban megjelenő ingyenes magazin cikkeit is mi írtuk, a hirdetéseket is mi szerveztük hozzá, aztán hátizsákkal terjesztettük Budapesten. Azt hiszem ez az úgynevezett „integrált szerkesztőség” különösen elvetemült formája. Ennek az időszaknak sokat köszönhetek, bár volt, aki megpróbált lebeszélni róla. Emlékszem, egyszer elvittem megmutatni a magazinjainkat egy marketingszakembernek. Átlapozta, gondolkodott, aztán azt mondta: „Figyelj, nagyon szép, de azonnal hagyjátok abba.” Arra utalt, hogy ez így hülyeség, az online-ban a jövő, ne törjük magunkat. Részben persze igaza volt, de rengeteget tanultunk abból, hogy a nehezebb utat választottuk.
VL: Volt olyan tudás, képesség, amire a cserkészként tettél szert és tudtad kamatoztatni a munkád során?
Barna: Mindig nagyon jókat tudtunk beszélgetni, vitatkozni a cserkészcsapatomban – nevezhetjük ezt egyfajta szellemi körnek is. Nekünk, akik ebben részt vettünk és veszünk, sokat adott ez a közeg. Aztán ott volt a kis újságunk, amit az előbb említettem, a maga szintjén az is fontos állomás volt. A csapatmédia megtanított helyén kezelni a dolgokat; fontos jó színvonalon megmutatni, hogy kik vagyunk, mit csinálunk, de nem a „szájtépés” az első, hanem a cselekvés. Elhiheted, hogy mindenem az írás, és persze nagyon jó érzés, ha egy cikket sok ezer ember olvas, de mindig is fontos volt, hogy megmaradjon a kapcsolatom azokkal a közösségekkel, ahol jól ismerjük egymást, ahol hús-vér emberekre tudok hatni, szervező munkát végezni. Még egy dolgot hadd említsek. Büszke vagyok a csapatom mindenkori vezetőire, hogy az újjáalakulásunk óta, 25 éve nem hagyták szétesni, sőt sokszorosára tudták növelni a közösséget – mindezt önkéntes munkában. Úgy látom, hogy azoknak a fiataloknak, akik saját döntésből részt vesznek ilyesmiben – és itt nemcsak a cserkészetre gondolok, rengeteg más jó szervezet létezik – óriási előnyük lesz az első munkahelyen, mert tapasztaltabbak és többet bírnak. Nemrég elhívtak egy pályaorientációs beszélgetésre, ahol azt láttam, hogy még mindig vannak, akik sült galambra, csodaszerekre várnak. Pedig ilyen nem lesz. Illetve, persze, van csodaszer: úgy hívják, önkéntesség.
VL: A díjátadón azt mondták rólad: „maradandót alkot, elfogulatlanul, de világos értékrend mentén”. Tudatos a részedről, hogy amikor mindenki független újságírásról beszél, te az írásaidban is felvállalsz értékeket?
Barna: Az elismerés megtisztelő volt. A függetlenség szavunk valóban kissé tartalmát vesztette a sok közéleti adok-kapok miatt. Szoros értelemben nincs független újságírás, hiszen mindenki, aki pénzből él és néha vesz levegőt, függ az olvasótól, hirdetőtől, támogatótól, kiadótól, különböző hierarchiáktól. Ez nem baj, ettől még önazonosan, szabadon írhatunk. Ugyanakkor a gondolataink nem légüres térben születnek; van világképünk, neveltetésünk. Én is így működöm. Nem hiszek a semleges, közömbös véleményalkotásban.
VL: Egyáltalán, szerinted létezik olyan, hogy objektív újságírás?
Barna: Szintén kicsit elkopott kifejezés. Szerintem a legfontosabb, hogy egy ténycikk mindig az olvasót – az ő értését, pontos tájékozódását – szolgálja, ne valami mást. Ha efelől közelíted meg a munkát, nagyjából azt kapod, amit sok helyen „objektív újságírásnak” neveznek.
VL: A jelenről szóló műfajban utazol. Ami ma hír, holnap már történelem, egy év múlva pedig maximum csak a történészek emlékeznek arra, hogy te írtál egy jó cikket ebben és ebben a témában. Mi a hosszú távú célod ebben a „pillanatról”, a „most-ról” szóló szakmában?
Barna: Optimista hozzáállás! Ha valakit történészek olvasnak, az nem kis dolog. Az előbb említettem a munka helyiértékét; pontosan tudom, hogy az újságírás a pillanatról szól, és hogy az olvasókon a különböző tények és jelzők elég gyorsan keresztülmennek, elfelejtik őket. Ilyen a memóriánk. Ettől még fontos impulzusokat adni, véleményt és ízlést formálni. Az emberek többsége a média által felkínált lehetőségek felé hajlik, azok közül választ, legyen szó akár hétvégi koncert- és moziajánlóról, vagy a vélemények, eszmék „piacáról”. Ezért fontos, hogy miről írunk, mit emelünk ki. És ezért hajtogatom mindig a csapatom fiatalabb tagjainak, hogy ne legyenek lusták tájékozódni, képben lenni, olvasni. Ami engem illet: szeretnék több riportfilmet készíteni, történelmi tárgyú cikket, interjút írni.
VL: Milyen riportfilmek érdekelnének? Vannak konkrét tervek is?
Barna: Épp a Láthatatlan Budapest című sorozatunk folytatásán dolgozunk, aztán lesz egy ötrészes riport progresszív népzenészekről is még valamikor a nyár előtt. Ha ezek elkészültek, remélem, lesz időnk összerakni egy-két történelmi ismeretterjesztő anyagot is.
VL: Hogy látod a jövőt, a nyomtatott sajtónak van még létjogosultsága? A fiatalok a neten olvasnak híreket, nem az újságban.
Barna: Ez nagyon régi vita. Azokkal értek egyet, akik szerint a nyomtatott napi sajtónak idővel vége lesz, hiszen egy online lap tökéletes helyettesítő termék. Több nagy nyugati szerkesztőségben ütemezve is van a leállás, pontosabban az átállás más platformra. A heti- és havilapoknál jobb a helyzet, de ők nem is annyira hírben utaznak. A Heti Válasz példányszámain is tapasztalható volt az online hatás, de aztán a csökkenés megállt, és újra és újra tapasztaljuk, hogy jó címlapos anyagokkal, online-on ügyesen beharangozott interjúkkal nagyokat lehet húzni egy-egy eladáson. Amúgy az utóbbi idők vitáinak egyik tanulsága, hogy bármifajta sajtóterméknek pontosan addig van létjogosultsága, ameddig akad ember – értsd: tulaj vagy olvasó – aki pénzt ad a működtetésére.
VL: A technikai újítások átalakítják a tartalmakat is. Rövidebb cikkek, sokkal több képpel. Hogyan tovább?
Barna: A rövidülés is tendencia, de van más is. Bő tíz éve például kevesek hitték, hogy a közéleti újságírás ennyire „egoista” lesz, vagyis hogy a legkisebb anyagokat is névvel, fotóval adják közre. Az Economist hetilap volt a császár, ahol még szignó sem volt a cikkek alatt, mert nem karaktereket, hanem a nagybetűs Economistot építették. Az is nyilvánvaló, hogy nyelvileg és helyesírásában is romlik a nagy átlag; ez nagyrészt az online tempójának, a korrektúra hiányának tudható be. Szerintem a szubjektív, a hírekhez rögtön véleményt fűző, azokat rögtön kontextusba helyező online divat még egy ideig biztosan tartani fog. Ilyesmit csinálunk mi is a Válasz.hu-n. Ha az olvasók – meg az újságírók – ráunnak, vissza lehet térni a száraz, tényszerűbb közlésekhez.
